A portugál gyarmatbirodalom sajátosságai

 

A portugál korona Afrikában, Délkelet-Ázsiában nem pacifikálta a politikai régiókat, a nagyobb területű államokat. A portugál királyság céljai:

1. A helyi uralkodók (az afrikai törzsi királyok, így például a Kongói királyság uralkodó dinasztiájának és a Monomotapa királyság uralkodójának) vazallusi függésbe kényszerítése jellemezte. Ezzel a módszerrel Indiában, Ceylon szigetén, a Molukkákon is találkozunk, ahol a hindu-muzulmán ellentétet és az államok egymás elleni belháborúját is felhasználták hatalmuk megerősítésére.

2. A kikötővárosok, kereskedelmi csomópontok elfoglalása és az adott térségben már kialakult muzulmán és hindu kereskedők által lebonyolított kereskedelmi útvonalak ellenőrzése és megszerzése a gyarmatbirodalom célja.  Ennek során telepeket, erődöket alapítottak: Afrikában Elmina 1482, Luanda 1576, Sofala 1505, Kilwa 1507, Mombasa 1528, Indiában Goa 1510, Ceylon szigetén Colombo 1518, 1519 Malakka, Kínában Macao 1557, Brazíliában Olinda 1537, Bahia 1548, Rio de Janeiro 1565. Elképesztő dolog, hogy Macaoból a portugálok véglegesen az 1999. december 20-án aláírt államközi szerződés értelmében vonultak ki.

 

A gyarmatbirodalom katonai védelmének hiányosságai és ennek következményei

 

Az erődök szétszórtan helyezkedtek el, például Sofalától Nagasakiig összesen negyven erőd volt, a teljes helyőrség a XVI. században mintegy 10 000 fő volt. A flotta helyzete Délkelet-Ázsiában: a XVI. században a térség védelmét 16 galleonból és 25 gályából álló flotta látta el, ez a hormuzi és malindi flotta. Alacsony a képzett tengerészek száma, így fegyenceket, afrikai és ázsiai rabszolgákat alkalmaztak a hajókon. Ez annak ellenére tény, hogy Portugália a hajógyártás új központjait alakította ki a gyarmatbirodalom területén: Brazíliában, Bahiában, ahol az alapanyag a brazilfa volt, Goában, ahol az alapanyag az indiai tölgy, azaz a tikfa volt. A portugálok legfontosabb tengeri-kereskedelmi-hajózási útvonalai:

 

*      Lisszabon – Goa között (Malabár-parti bors, indigó, pamuttextíliák és timsó importjának lebonyolítása)

*      Goa – Malakka között (1641-ben megszerezték a hollandok Malakkát, így ezután Celebesz szigetén található telepükkel, Makassarral bonyolították le a forgalmat mindaddig, amíg 1667-ben ez is a hollandok kezébe került. Elsősorban a fűszerek, a szantálfa és a selyem értékesítését bonyolították le ebben a térségben a portugálok.

*      Goa – Macao között, a kínai áruk forgalmazását bonyolították le.

*      Macao – Nagasaki között, ami az ezüst-selyemkereskedelem, ez 1639-től szintén a hollandok kezébe került.

 

Meglehetősen nagyok voltak egy-egy hajóúton a veszteségek, akár 20-40 %-osak is, ami a XVII. században a kalózkodás és a hajókatasztrófák mellett, a két holland kereskedelmi társaság ellen vívott tengeri háborúra is visszavezethető. A Holland Kelet-Indiai Társaság, a VOC, amit 1602-ben és a Holland Nyugat-Indiai társaság, a WIC, amit 1621-ben alapítottak, az egész portugál gyarmatbirodalom területén harcolt Portugáliával 1600-1668 között, a háború a portugál gyarmatbirodalom összeomlásához vezetett Délkelet-Ázsiában.

 

A VOC által megszerzett portugál telepek és erődök (kövessék a térképen!): A VOC Afrika déli csücskénél található, a társaság által 1652-ben alapított Fokváros és a Japán-szigetek közötti térségben építette ki gyarmatbirodalmát Portugáliával szemben. A Molukkákon megszerezte Amboina és Tidore szultanátusát 1605-ben és 1643-ban Ternate szultanátusát. Kínában a Macao elleni támadások kudarcba fulladtak 1622-ben és 1660-ban is, így a VOC elfoglalta Formosa szigetét Kínától 1642-ben, ami ma Tajvan szigete, és 1683-ig innen bonyolította le illegális kereskedelmét Kínával. 1641-ben elfoglalta a fűszer- és selyemkereskedelem legnagyobb központját a portugáloktól, Malakkát. Az Indonéz-szigetvilág területén 1619-ben Jáva szigetén Bantam szultánjára és az őt támogató Angol Kelet-Indiai Társaság flottájára vereséget mért és elfoglalta Dzsakartát, amit átkereszteltek a hollandok Batáviára és ez lett a VOC központja és így egyben a holland gyarmatbirodalom székhelye. A VOC a szigetvilág területén elfoglalta Celebeszt, Timor nyugati részét, Borneo déli és nyugati partvidékét, Szumátra tengerparti részeit. A holland gyarmatbirodalmat Holland Kelet-Indiának nevezzük, ami 1795-re Anglia kezébe került. Indiában a Malabár-parton csak Cochint sikerült elfoglalni 1663-ban a hollandoknak, Goa elleni összes támadásuk kudarcba fulladt (1638-1644). A portugálok megtartották Goát, Damant és Diut.

A WIC expanziója Afrika nyugati partvidékét és a brazil gyarmatvárosokat érintette: Afrika nyugati partvidékén 1637-ben a társaság elfoglalta Elminát, de az innen lebonyolított rabszolga-kereskedelmet, arany és elefántcsont forgalmazását csak 1654-ig tudta kézben tartani, mert Anglia a I. angol-holland háború során megszerezte. Luandát pedig csak 1641-1648 között birtokolta, a brazil cukornádültetvények tulajdonosai flottát állítottak föl és ültetvényeik rabszolga utánpótlásának biztosítása érdekében kiverték a társaságot Luandából. A WIC a brazíliai portugál telepeknek, a cukorfinomítás nagy központjainak elfoglalására törekedett: ezek Olinda, Recife, Bahia, aminek a hajógyártása és bőr- és húsipara is jelentős volt, továbbá Natal és Maranhao is 1624-1641 között holland kézre kerültek. Azonban Bahia kormányzójának vezetésével a portugálok a mulattok támogatásával fegyveres harcot indítottak a WIC ellen, s ennek eredményeképpen 1654-re minden telepet visszafoglaltak. A deficites társaságot 1674-ben az amszterdami igazgatóság feloszlatta. Tehát míg a WIC üzletileg veszteséges volt, a VOC a XVII. század végére mintegy 200 hadicélra is alkalmas kereskedelmi hajóból álló flottával rendelkezett, megszerezte a gyömbér, a szegfűszeg, a szerecsendió, a fahéj és a szantálfa Európába irányuló forgalmazásának kizárólagos jogát.

 

3. A kolonizáció, telepek alapítása

 

Portugália kis népességű ország, a XVI. században 1, 4 millió főre tehető össznépessége, a gyarmat-birodalom területére ezért kevesen költöztek ki. Ezek a személyek főleg hivatalnokok, katonák és kereskedők voltak. A legtöbben Goában és Macaoban éltek, de Hormuzban az 50000 fős lakosságból csak mintegy 1000 portugál család élt, Malakkában maximum 600 portugál család. Viszont, ahol letelepedtek az őslakosságtól nem zárkóztak el, házassági kapcsolatra is léptek velük. A gyarmatbirodalom területén a jezsuiták tevékenysége miatt (iskolák alapítása, az őslakosság nyelvének elsajátítása és szótárak készítése, zsoltárok, Biblia lefordítása az őslakosok nyelvére) a portugál nyelv is rendkívül gyorsan terjedt az őslakosság körében.

 

4. A gyarmatbirodalom igazgatása és a missziós tevékenység

 

A gyarmatbirodalomnak két központja volt: Délkelet-Ázsiában Goa, amit egyéves ostrom után foglaltak el a portugálok, a másik központja Brazíliában Bahia. 1548-tól az egész birodalmat 13 alkirályságra és ezeknek alárendelt 27 kormányzóságra osztották. Az alkirályi tisztségeket grandok töltötték be, Bahiában és Goában államtanácsok is működtek, a korona által kinevezett, alacsony fizetésben részesülő hivatalnokok, azaz corregidorok végezték a közigazgatási-adóbehajtási-igazságszolgáltatási feladatokat. A világi igazgatás mellett a portugálok a gyarmatbirodalom területén az egyházszervezetet is létrehozták, püspökségeket alapítottak. I. Mánuel portugál uralkodó (1495-1521) X. Leó pápától 1515-ben megkapta a főkegyúri jogot, aminek részét képezte az invesztitúra jog gyakorlása is. Már az 1415-ben, a Marokkói királyság területén található Ceuta elfoglalása után, a pápa jóváhagyásával felállították az első gyarmati püspökséget és a ferencesek és domonkosok megkezdték missziós tevékenységüket. Azonban, már a felfedezéseket megelőzően az Észak-Afrikában a VII. század végétől kialakuló arab-muzulmán jelenlét miatt terjedt az iszlám vallás. Az arabok kereskedelmi kapcsolatra léptek a transz-szaharai áruforgalom révén a Nyugat-Afrikában kialakuló törzsi királyságokkal és mind a Mali állam, mind a Szongáj birodalom elitrétege és uralkodó dinasztiája felvette az iszlám hitet. Így a portugálok missziós tevékenysége Afrikában az első komolyabb sikert a primitív vallású Kongói Királyságban érte el, ahol a bantu néptörzs uralkodója és családja 1491-ben felvette a keresztséget, még nevét is megváltoztatta, ő is II. János király lett és fiát tíz évre Portugáliába küldte tanulni. Hazatérvén püspökséget alapított és a törzsfőnökök fiait is tanulmányútra küldte Portugáliába, továbbá a királyság közigazgatását is európai minta alapján átszervezte. Délkelet-Afrikában a portugálok elfoglalták a Monomotapa királyság tengerparti területeit, így Sofalát 1505-ben és az uralkodó dinasztia itt is felvette a kereszténységet.

Indiában 1534-ben a Goában megalapított püspökség a Délkelet-Ázsiában és Japánban létrehozott kilenc egyházmegyét irányító érsekséggé emelkedett 1558-tól. Így püspökségeket alapítottak a portugálok Malakkában, Macaoban, Nankingban és Nagasakiban. A domonkos, ferences szerzetesekre az erőszakosabb térítés volt a jellemző, az inkvizíciós módszer alkalmazása, ellenben a jezsuiták a meggyőzést, a békés missziót helyezték előtérbe. A hindu és a buddhista vallások tanításait nem tekintették bálványimádásnak, céljuk az volt, hogy a kereszténység és a fenti vallások tanításai, kultusza között kapcsolódási pontokat keressenek. Kínában Mattheo Ricci jezsuita szerzetes elsajátította a kínai nyelvet és kultúrát és mintegy kétezer fős gyülekezetet alapított Nankingban 1599-ben. Utóda, Adam Schall atya kiváló matematikus és csillagász volt, a Ming-császárok nagyra becsülték tudását és a Pekingben működő csillagászati központ vezetőjévé nevezték ki és államminiszteri pozíciót is kapott. Azonban, 1644 után Kína az északkeleti határainál élő mandzsu törzsek uralma alá került, akiket 1644-ben a kínaiak hívtak be az országba. Ugyanis a korrupt, katonailag gyenge, eunuchokból álló kormány képtelen volt leverni a parasztfelkelést, 1644-ben a felkelők már Pekinget is elfoglalták és az utolsó Ming-császár öngyilkos lett. A Mandzsu-dinasztia viszont 1664-ben kitiltotta az európai misszionáriusokat Kínából.

 

III. János portugál uralkodó megbízásából (1521-1557) indult el Loyola Szent Ignác barátja, a jezsuita rend alapító tagja, Xavéri Szent Ferenc 1541-ben Indiába missziós útjára, ahol a Malabár-parton a halászfalukat járva térített. 1549-ben Fernando Mendez Pinto kapitány vitte őt Japánba, ahol Kjúsú szigetén folytatott a sógun engedélyével missziós tevékenységet. A jezsuiták a Japán és Kína között lebonyolított selyem- ezüstkereskedelemben is meghatározó szerepet játszottak és központjuk Nagasaki volt. A jezsuiták kollégiumokat alapítottak, templomokat építettek, nyomdákat hoztak létre, így Xavéri Szent Ferenc elkészítette az első japán-portugál szótárt. Már az 1580-as évekre, mintegy 150000 főre tehető a keresztény hitre tért japán hadúr, szamuráj és paraszti népesség összlétszáma és legalább kétszáz templomot építettek Japánban. Azonban a spanyolok által elfoglalt Fülöp-szigetekről (1564-1571 között történt meg a szigetcsoport pacifikálása, 1571-ben a spanyolok megalapították Manilát), domonkosok és ferencesek érkeztek 1594 után Japánba és erőszakos módszereik a sógun Hidejosi rosszallását váltották ki, ráadásul a keresztény hitre áttért hadurak fellázadtak Tokugava ellen 1612-ben és a sógun a jezsuitákat tekintette felbujtóknak. A zen buddhista Tokugava 1614-ben bocsátotta ki az első keresztényellenes rendeletét, ami az országban tartózkodó 166 misszionárius halálbüntetés terhe melletti kitiltását, a keresztény templomok bezárását és a japán alattvalók számára a keresztény hitgyakorlat teljes tilalmát írta elő. Előírta „a vallásigazolást”, miszerint minden japánnak be kellett lépnie egy buddhista szektába és regisztráltatnia kellett magát egy kolostorban. Kegyetlen kínzásokkal, máglyahalál bevezetésével kényszerítették a japánokat a keresztény hit megtagadására. A sógunátus nem csupán a misszionáriusok ellen lépett fel, hanem 1624-ben a spanyol kereskedőket is kitiltotta az országból, 1636-ban a vegyes házasságból született gyerekeket Macaóba deportálta.

1639-ben a portugál kereskedőket is véglegesen kitiltották Japánból. Csak a hollandoknak engedélyezték, hogy a Nagasaki-öbölben fekvő mesterséges szigeten kereskedelmi telepüket 1639 után is megtarthassák.

Brazíliában a térítő tevékenységet folytató jezsuiták a bennszülött lakosság emberi jogait védelmezték, harcoltak rabszolgasorba süllyesztésük és a katonák atrocitásai ellen. Ennek hatására 1570-ben III. Sebestyén portugál király (1557-1578) rendeletben tiltotta meg az őslakosság rabszolga állapotba süllyesztését, amit a XVII. században a korona négy alkalommal újra megerősített, mert az ültetvényesek a rendeletet állandóan kijátszották. De, ez is szerepet játszott abban, hogy a XVII. században a cukornádültetvényeken, a cukormalmokban, a gyapot-, kávé- és dohányültetvényeken elsősorban Afrikából, így Elminából és Luandából behurcolt néger rabszolgákat dolgoztattak.

 

5. A portugál gyarmatbirodalom gazdasági kiaknázása

 

Portugália tőkeszegény, nyersanyagexportőr ország volt, sót, bort, olívaolajat, tonhalat exportált és a XV. század elején az agrárválság és a sorozatos pestisjárványok miatt élelmiszerhiány és munkaerőhiány is jellemezte az országot. Ennek következménye, hogy az Atlanti-partmenti szigeteken (Madeira, Kanári-szigetek, Zöldfoki-szigetek) gabonatermesztéssel, szarvasmarha-, juh- és sertéstenyésztéssel és szőlőműveléssel is foglalkoztak. A legnagyobb, exportra termelő ültetvények, az ún. fazendák Madeirán jöttek létre, itt a cukornád termesztése volt a meghatározó és Brazíliában cukornád-, gyapot-, dohány-, kávéültetvények voltak. A Délkelet-Ázsiából behozott fűszerekért, az indiai pamuttextíliákért, az indigóért, a timsóért, a Kínából importált selyemért és gyógynövényekért, a Hormuzon keresztül lebonyolított arábiai tömjénért, lovakért nemesfémmel fizetett Portugália. A szenegáli és a sofalai arany, a XVII. század végétől a brazíliai arany és a japán ezüst szolgált erre a célra. A portugál korona célja az volt, hogy az állami monopoljogot a gyarmati kereskedelem területén teljes mértékben érvényesítse.

 

F Lisszabonban az 1430-as évektől működött a Casa da Ceuta = a Ceuta-i kereskedőház, ami 1460-ban bekövetkező haláláig Tengerész Henrik herceg irányítása alatt állt. A herceg hajózási engedélyeket bocsátott ki, hajótulajdonosokkal és kereskedőkkel megállapodásokat kötött a felfedező utakra és a haszon százalékos megosztására vonatkozóan. Ha a korona biztosította a hajó legénységét és egyben az ellátmányt is, a kapitány vagy a kereskedő a haszon felét kapta meg. Ha a korona csak az engedélyt biztosította, a haszonnak 25%-a illette csupán meg.

F A kereskedőház rendelkezett a Lisszabonba érkező gyarmatáruk reexportjának jogával. Ebből a célból a korona európai bankházakkal, így a genovai Spinolákkal, a Lomelli bankházzal, a német Fuggerekkel és Welserekkel, a németalföldi, főleg Antwerpen városában működő kereskedőkkel és nem utolsó sorban a keresztény hitre áttért marrano zsidókkal kötött kereskedelmi szerződéseket. Ki kell emelni Antwerpen szerepét, ugyanis kezében tartotta a fűszerek és nádcukor kontinentális értékesítésének jogát. A XVII. század második felétől már nem csupán a hasznot fölözik le a hollandok, hanem Holland Kelet-India gyarmatbirodalmának megteremtésével megszerzik Délkelet-Ázsiában a fahéj-, a szegfűszeg és a gyömbér kontinentális értékesítésének monopoljogát is Portugáliától. A portugál korona 1504-ben létrehozta a Casa da Ceuta jogutódját, a Casa da Indiát.