III.     TANULÁSI EGYSÉG:  Az Európai Unió és a vállalkozások működésének távlatai

 

E tanulási egységben elsajátítja Ön:

–       az Európai Unió működésének vállalkozásokra gyakorolt hatását;

–       az Uniós pályázati formákat;

–       az Unió előnyeinek alkalmazását vállalkozásában.

 

 

12. fejezet: Az Európai Unió iparpolitikája

Cél:  A hallgatók ismerjék meg az Európai Unió ipari fejlődésének tendenciáit, a minőségbiztosítás és innováció ösztönző rendszerét, a működőtőke áramlását, a tudásintenzív gazdaságfejlődés alapjait.

 

Megismerendő kategóriák:

·        Iparfejlesztési program

·        Minőségbiztosítás (ISO)

·        Működő tőke

·        Tőkeáramlás

·        Innováció

 

Önellenőrző feladatok: 

Jellemezze az Európai Unió iparfejlesztési programjait, különös tekintettel a technika, technológia-fejlesztésre!

Minőségbiztosítási rendszerek jellemzői az Európai Unióban. Az ISO és TQM rendszer.

A működő tőke jellemzői az Európai Unióban.

A tőkeáramlás fő jellemzői az Európai Unióban.

Az európai innováció területei és fő jellemzői.

 

Irodalom:

T. Hitiris: Az Európai Unió gazdaságtana

Lothar Ungerer: Az Európai Unióról röviden.

 

 

 

13.   fejezet: Az Európai Unió strukturális és regionális alapjai

Cél: Alkalmazási szinten ismerjék meg az Európai Unió fejlesztési alapjait, pályázati rendszereit, s legyenek képesek a pályázati rendszer sikeres alkalmazására.

 

Megismerendő kategóriák:

·        Pályázati rendszer

·        Strukturális alapok

·        Regionális alapok

 

Nemcsak Németországban félnek a tartományok és a rigók attól, hogy amennyiben lemondanak a nemzetállami szuverenitásukról a Közösség javára, elvesztik önállóságukat. A politikai unió terén elért maastrichti eredmények ellenére még mindig a bürokrácia helyettesíti a parlamenti politikát.

A „Régiók Európája” konferencia (kilenc tagországból 39 tagrégió) a szubszidiaritás elve alapján a következő követelményeket dolgozta ki a régiók megerősítésére:

–       a Közösség föderatív, lépcsőzetes kiépítése (az EP regionális chartájának megfelelően, 1988.),

–       a hatáskörök korlátozása a szubszidiaritás elve alapján,

–       a régiók kezdeményezési és együttműködési joga a Közösségi jogi aktusainak alakításában, ha területi érdekekről és jogokról van szó,

–       a régiók intézményi összefogása az európai döntési folyamatban,

–       a régiók kereseti joga az Európai Bíróságnál,

–       a régiók képviselete a Miniszterek Tanácsában a régiót érintő döntésekben.

Az európai régiókra az érdekellentétek jellemzők, ezek összehangolása nem reális. A Közösség politikai cselekvőképessége azonban nem függhet a régiók egyetértésétől. Olyan politikát kell kialakítani, amely a régiók sokoldalú fejlődését, a különbségek kiegyenlítődését és szorosabb európai összefogást tesz lehetővé. A régiók ilyen irányú fejlődése visszaszorítja az elhatárolódásra törekvő nemzetállami gondolkodást.

A régiók Európájával az emberek egyetértenek, mivel ez nem a központi bürokráciát képviseli. Azok a területek, amelyek kulturálisan és gazdaságilag fejlettebbek, történelmi és földrajzi szempontból előnyösebb helyzetben vannak, kulturális identitásuk regionális öntudattal párosul. Ezek a régiók az európai egyesítési folyamatba jelentősebb beleszólást igényelnek. Pozitívan értékelik a Maastrichti Szerződés (198 a-c cikkely) értelmében felállítandó Régiók Tanácsadó Bizottságát.

 

Az 1961-ben létrejött Európai Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (Organization for Economic Cooperation and Development = OECD) az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organization for European Economic Cooperation = OEEC) utódja. Az OECD tagjai jelenleg az EK-agorzságok, az EFTA-országok, valamint Ausztrália, Japán, Kanada, az USA, Új-Zéland és Törökország. Az OECD legfontosabb feladata a 24 tagállam gazdaságpolitikájának koordinálása és segítségnyújtás a fejlődő nemzetgazdaságok számára. Az POECD és az EK között szoros az együttműködés.

Az OECD átvállalja a „Hetek”, (Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, USA) Lengyelország és Magyarország számára nyújtandó segélyprogramját (PHARE-programm = Poland and Hungary Aid for Restructuring of Economics), amit az 1989. évi párizsi világgazdasági csúcstalálkozón határoztak el, és időközben Csehszlovákiára, Bulgáriára és Romániára is kiterjesztették. A koordinálás az EK-Bizottság feladata. A PHARE-program keretében elsőbbséget élvez a mezőgazdasági szerkezetváltás, a nyugati piacokra való bejutás, a szakképzés (TEMPUS-program), a környezetvédelem, a beruházások támogatása és a gazdaság újjáépítése (az infrastruktúra javítás, a bank- és a pénzügyi szektor kiépítése, hitelnyújtás az EK-országok vegyes vállalatainak).

 

 

Önellenőrző feladatok: 

Jellemezze az Európai Unió pályázati rendszerét és intézményrendszerét!

A strukturális alapok fő céljai és formái.

Az Európai Unió regionális alapjai, fő célok.

 

Irodalom:

T. Hitiris: Az Európai Unió gazdaságtana

Lothar Ungerer: Az Európai Unióról röviden.

Forman Balázs: Az Európai Unió strukturális és csatalakozási alapjai. Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, 2001.

 

14.   fejezet: Vállalkozás az Európai Unióban

Cél: A hallgatók megismerik és képesek alkalmazni a vállalkozások alapításának szabályait, képesek vállalkozások működtetésére és gyakorlati együttműködés sikeres szervezésére a vállalkozások között.

 

Megismerendő kategóriák:

·        Vállalkozás

·        Unió konformitás

·        Vállalkozási jogok

·        Vállalkozási együttműködési formák

·        Az üzleti tervezés

 

Versenypolitika

 

A versenypolitika funkciója, forrásai, területei

 

Funkciója: Az általános politikák egyike.

A négy alapszabadság és

a szabad, torzításmentes verseny biztosítása.

 

Sajátossága:

A gazdaságpolitika és a klasszikus versenyszabályok determinálják.

A tagállamot kötelezettségek terhelik

jogalkotóként és

gazdasági szereplőként.

 

Jogforrás:

EK Szerződés 81-85. cikk

másodlagos jogforrások: rendelet, irányelv

17/1962. EK rendelet a Versenyhatósági eljárásról

4064/89 EK rendelet a Fúziók engedélyezéséről

 

Területei: A vállalkozásokra vonatkozó rendelkezések:

Kartelljog

Gazdasági erőfölénnyel való visszaélés

Fúziókontroll

Az államra vonatkozó rendelkezések:

Az állami vállalatokra vonatkozó szabályok

Az állami támogatásokra vonatkozó szabályok

 

A vállalkozásokra vonatkozó rendelkezések

 

Kartelljog

 

Jogi alap: 81. cikk

Főszabály: A közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan, vállalatok közötti megállapodás, vállalati társulások döntése és összehangolt magatartás, amely alkalmas a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny akadályozása, korlátozása vagy torzítása.

Így különösen azok, amelyek

a) rögzítik a vételi vagy eladási árakat, egyéb ügyleti feltételeket közvetlenül vagy közvetetten;

b) korlátozzák vagy ellenőrzik a termelést, a forgalmazást, a műszaki fejlesztést vagy befektetést;

c) felosztják a piacokat vagy a beszerzési forrásokat;

d) azonos ügyletek esetén eltérő feltételeket írnak elő a különböző kereskedelmi partnerekkel szemben, hogy azok így hátrányos versenyhelyzetbe kerüljenek;

e) a szerződés megkötését olyan többletszolgáltatásokhoz kötik a szerződő felekkel szemben, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem állnak kapcsolatban a szerződés tárgyával.

Alanyai: kettő vagy több állami vagy magán vállalat.

A vállalatnak nem feltétlenül kell honosnak lennie a Közösségben ahhoz, hogy érvényesek legyenek rá közösségi versenyjog rendelkezései.

 

Jogkövetkezmény:

Az e cikk által tiltott megállapodások és döntések semmisek.

A Bizottság bírságot szabhat ki.

 

Mentesítés:

vállalatok közötti megállapodások vagy megállapodások csoportjai,

vállalati társulások döntései vagy döntéseinek csoportjai,

összehangolt magatartások vagy ezek csoportjai esetében, amelyek hozzájárulnak az áruk termelésének és elosztásának javításához, a műszaki vagy gazdasági haladás előmozdításához, miközben az ebből származó haszon méltányos részét a fogyasztóknak juttatják anélkül, hogy

a) az érdekelt vállalatokat a célok eléréséhez szükséges mértéket meghaladóan korlátoznák,

b) e vállalatok számára lehetőséget teremtenek arra, hogy az érintett áru jelentős részénél a versenyt megszüntessék.

 

A Bizottság felmentést adhat a tilalom alól. A mentesítés fajtái:

csoportos

egyedi

DE MINIMIS elv: ha a versenyre gyakorolt hatás elhanyagolható.

 

Jogorvoslat: Európai Bíróság

 

Gazdasági erőfölénnyel való visszaélés

 

Jogi alap: 82. cikk

 

Fogalma: A közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés a közös piac területén vagy annak egy jelentős részén akár egy, akár több vállalat által, ha ez alkalmas a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására.

Ez a visszaélés különösen a következő formákban valósul meg:

a) méltánytalan beszerzési vagy eladási árak, egyéb üzleti feltételek közvetlen kikényszerítése;

b) a termelésnek, a forgalmazásnak vagy a műszaki fejlesztésnek a fogyasztók hátrányára történő korlátozása;

c) azonos ügyletek esetén eltérő feltételek előírása a különböző kereskedelmi partnerekkel szemben, hogy azok így hátrányos versenyhelyzetbe kerüljenek;

d) a szerződés megkötésének olyan többletszolgáltatásokhoz kötése a szerződő felekkel szemben, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem állnak kapcsolatban a szerződés tárgyával.

 

Sajátossága: abszolút érvényű tilalom.

 

Alanya: egy állami vagy magán vállalat.

 

Jogkövetkezmény: semmisség + Bírság

 

Jogorvoslat: Európai Bíróság

 

Fúzió kontroll

 

Jogforrás: 4064/1989 EK rendelet

 

Koncentráció: egy vállalat teljes vagy részleges ellenőrzést szerez egy másik felett

összeolvadás

egyesülés

leányvállalati jellegű koncentrációk útján.

Tilalom: tilos miden olyan koncentráció, amely erőfölény létrehozása útján a Közösségen belüli versenyt komolyan akadályozza.

Ha együttes részesedésük az érintett piacon több mint 25%,

Világpiaci együttes forgalma több mint 5000 millió euró (Közösségi méret) és

Belső piaci forgalma több mint 250 millió euró.

 

Engedélyezés: a fúzió létrejötte előtt értesíteni kell a Bizottságot, amely vizsgálja a vállalati koncentrációkat.

Döntése:

engedélyezi és feltételeket írhat elő

nem engedélyezi és így érvénytelen a megállapodás

bírságot szabhat ki.

 

Jogorvoslat: Európai Bíróság

 

Az államra vonatkozó rendelkezések

 

Az állami vállalatokra vonatkozó szabályozás

Az állami vállalatokra ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a magánvállalatokra (egyenlő elbánás elve)

Speciális elbánás csak azon vállalatok esetén indokolható, amelyek „általános gazdasági érdekeket” szolgáló szolgáltatások működésével vannak megbízva, illetve az állami bevételeket termelő monopóliumok.

 

Az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás

 

Jogforrás: EK szerződés 87-89. cikk

A közös piaccal összeegyeztethetetlen minden olyan, tagállami forrásból nyújtott támogatás, amely eltorzítja a versenyt, vagy annak eltorzításával fenyeget, és hatással van a tagállamok kereskedelmére. Minden ilyen támogatás tilos.

A közös piaccal összeegyeztethetők:

Szociális jellegű támogatások

Természeti katasztrófák elhárítására nyújtott segélyek

Németországnak a megosztás által okozott gazdasági hátrányok kiegyenlítésére nyújtott támogatások

A közös piaccal összeegyeztethetőnek tekinthetők:

Foglalkoztatás javítására, alacsony életszínvonal növelésére

Kultúra megóvására

Közös európai érdekű fontos tervek megvalósítására

Egy tagállam gazdasági életében bekövetkezett súlyos zavarok kiküszöbölésére

Bizonyos gazdasági ágaztatok vagy területek fejlődésének megkönnyebbítésére nyújtott támogatások.

A támogatási rendszert a Bizottság felügyeli.

 

Önellenőrző feladatok: 

Vállalkozási lehetőségek az Európai Unióban.

Vállalkozások Unió-konformitások jellemzői

Vállalkozási jogok az Európai Unióban.

Vállalkozási együttműködési formák az Európai Unióban.

Az üzleti tervezés területei.

 

Irodalom:

T. Hitiris: Az Európai Unió gazdaságtana

Lothar Ungerer: Az Európai Unióról röviden

 

15.   fejezet: Európai Uniós távlatok és Magyarország

Cél: A hallgatók ismerjék meg az Európai Unió fejlődésének mélységi és szélességi tendenciáit, az Unió növekedési lehetőségeit, az Unió hatását a világgazdaságra, ismerjék fel Magyarország és a magyar vállalkozások Unióban rejlő lehetőségeit és annak kihasználásának módjait.

 

Megismerendő kategóriák:

·        Mélységi integráció

·        Szélességi integráció

·        Európai Uniós tagi jogok

·        Társult országok

 

Csatlakozási kérelemmel fordult az EK-hoz Ausztria, Ciprus, Finnország, Norvégia, Svájc, Svédország és Törökország. Közép- és Kelet-Európa reformországai előtt az EK vonzereje olyan nagy, hogy további belépési kérelmekkel lehet majd számolni. A tervek szerint Ausztriával, Finnországgal, Svájccal és Svédországgal 1993-ban kezdődtek meg a belépési tárgyalások. Az EK-tagság feltétele az EK jogrendszerének átvétele és a Maastrichti Szerződés elismerése. Az EFTA-országok csatlakozása 1996-ban várható. A Bizottság már javasolta Ausztria felvételét. A tagországok számának bővítése azonban megkívánja a közösségi szerződések reformját. Ezért kormányközi konferenciát terveznek, amely a nagyobb Közösség új szerkezetére tenne javaslatot. A bővítés azonban nem mehet a Közösség munkaképességének rovására. A kelet- és közép-európai országok csatlakozása beláthatatlan pénzügyi következményekkel járna. Jelentős pénzügyi támogatásra van szükség ahhoz, hogy ezek az országok a Közösség színvonalához tudjanak igazodni. Ez jelenleg túl nagy teher az EK számára. Az országoknak alkalmazkodniuk kell a Közösség gazdasági szerkezetéhez, ehhez megfelelő eszköz az EK és a reformországok közötti társulási szerződés. A gazdasági és pénzügyi unió megvalósítása a 2000 utáni bővítés kulcsa.

Elképzelhető lenne a konföderáció (államszövetség) is, amely a nyugat- és kelet-európai országokat fogná össze. Mivel ezen országok fejlettségi szintje igen eltérő, ezért a közösségi politikában különböző mértékű részvételükről lehet csak szó.

Az európai egyesítés állandó alkotó folyamat, fokozatosan valósul meg, az európai népek identitásának figyelembevételével. A gazdasági és politikai integráció alapja az európai kultúra. Európa államai közösen képesek arra, hogy a világszerte tapasztalható politikai kihívásokkal szembenézzenek. A környezetrombolás komplex és globális problémáját, a fejletlenséget, a háborúk és krízisek, a menekülthullám, az élelmiszerhiány, a szegénység, a világ népesedésének ugrásszerű növekedésének problémáját nemzetállami szinten nem lehet megoldani. A jövő sikeres átalakulása Európai Unióvá a minőségi változások kifejezése. A kormányközi együttműködés elvéből kiindulva cselekvőképes, befelé saját társadalompolitikát, kifelé belpolitikát képviselő unió jön létre.

 

A közösségi költségvetés és a magyar csatlakozás költségvetési hatásai

 

Az Európai Unió költségvetési rendszerének fejlődése

Az Európai Közösségek költségvetési rendszerét az Európai Szén- és Acélközösséget életre hívó 1951-es Párizsi Egyezmény hozta létre és az Európai Gazdasági Közösséget alapító 1957-es Római Szerződés fejlesztette tovább. Ez a keret határozta meg a Közösségek pénzügyi rendszerét egészen 1970-ig.

 

Az alapítást követő első 20 évben a költségvetés az alábbiak szerint működött: az intézményrendszer finanszírozási igényeit a tagállami hozzájárulások fedezték;

a Tanács volt a fő döntést hozó szerv, hatásköre kiterjedt a költségvetés elfogadására és végrehajtásának ellenőrzésére;

a Római Szerződés 203. cikke szerint a Bizottság által az intézmények finanszírozási igényeit figyelembe véve kialakított előzetes költségvetési terv jóváhagyásáról a Tanács döntött. A Parlament módosító javaslatait is a Tanács mérlegelt. A 60-as évek elején elsősorban a közös mezőgazdasági politika finanszírozási forrásának megteremtése céljából a Bizottság számos javaslatot dolgozott ki a Tanácsnak. Ezek között szerepelt a saját források rendszerének bevezetése és a Parlament döntéshozatali eljárásban történő hatékonyabb bevonása.

 

1970-ben a Luxemburgi Megállapodás a tagországi hozzájárulások rendszere helyett bevezette a közösségi saját források rendszerét. Ez a döntés kulcsfontosságú volt a Közösség költségvetésének történetében, ugyanis a Közösség a saját forrás bevezetésével fokozatosan erősíthette a régen várt pénzügyi függetlenségét a tagállamokkal szemben.

 

A saját források pénzügyi bevételi jogcímei: a mezőgazdasági lefölözések, illetékek, a vámbevételek és a tagországok áfa bevételeinek egy része.

 

A Luxemburgi Megállapodás másik vívmánya a Parlament hatalmának növelése volt. 1974-ig a Parlament hatásköre a kiadások tételeinek módosítási javaslatára korlátozódott, amit a Tanács csak minősített többségi szavazattal tudott visszautasítani. Formálisan egyébként a Parlament fogadta el a költségvetési tervet.

 

Az 1975-ös Brüsszeli Megállapodásban a Római Szerződés 203. cikke alapvetően módosításra került. E szerint a Parlament jogköre tovább bővült: az ún. nem kötelező kiadások tekintetében a végső döntés jogát kapta meg, továbbá ettől kezdve a Tanács helyett a Parlament elnöke nyilváníthatja a költségvetést és annak végrehajtását elfogadottnak!

 

A Brüsszeli Megállapodás legjelentősebb vívmánya a Számvevőszék létrehozása volt, melynek feladata a költségvetés ellenőrzése.

 

A Közösségek költségvetési rendszere egységesítési állomásai:

az 1951-es Európai Szén- és Acél Közösségeknek (ESZAK) két költségvetése volt egy adminisztratív és egy működési költségvetése;

az EGK-t létrehozó Római Szövetség egységes költségvetést vezetett be, míg az Euratom Szerződés egy adminisztratív és egy kutatási-beruházási költségvetést működtetett;

1965-ben az európai közösségeket egyesesítő Egyesülési Szerződéssel az EGK költségvetésébe olvadt az ESZAK költségvetése és az Euratom költségvetés egy része;

az 1970-es Luxemburgi Szerződés eredményeként az Euratom kutatási és beruházási költségvetése is az egységes költségvetésbe olvadt.

 

Az említett fejlődési folyamat végeredményeként 1970-től 2 költségvetés működött: az Európai Közösségek általános költségvetése és az ESZAK működési költségvetése, amely utóbbinak bevételeit az acéltermékekre kivetett illetékek képezték.

 

A Közösségi költségvetési különös részét képezik az alábbi pénzügyi eszközök is:

 

Az Európai Fejlesztési Alap, amelyet 1959-ben hozott létre az EGK az afrikai karib és csendes-óceáni térségi fejlődő országokkal fennálló együttműködés (ún. Loméi Megállapodás) finanszírozására.

A Fejlesztési Alapot 1993-ban vonták a közösségek általános költségvetése alá. Azonban ennek ellenére az Európai Fejlesztési Alapot továbbra is tagországi hozzájárulások finanszírozzák. Működését is különös pénzügyi szabályok és Felügyelő Bizottság irányítja.

 

Az Euratom által folytatott hitelfelvételi és hitel-kihelyezési tevékenység pénzeszközei az 1975-ös Brüsszeli Szerződés eredményeként kerültek be a Közösségi költségvetésbe. Mindennek ellenére e tevékenység is megőrizte sajátosságát, nevezetesen e források terhére folyósíthatók a fizetési mérleg támogatások, továbbá hitelek mind a tagországoknak, mint a közösségen kívüli országoknak, valamint a beruházások ösztönzésére is e források szolgálnak.

 

A közösségek pénzügyi rendszerének problémái 1975-1987 között

 

A Parlament megerősödött befolyása és hatásköre azt eredményezte, hogy az 1976-ban hatályba lépett Brüsszeli Megállapodást követően állandósult a feszültség a költségvetési kérdésekben a Tanács és a Parlament között.

Következésképpen az 1980-as évekre rendkívül nehézkessé vált a költségvetési döntéshozatal, ami a költségvetési javaslat elfogadásának elhúzódását, a Parlament vétójának gyakorlását, és az Európai Bírósághoz beterjesztett költségvetési ügyek szaporodását jelentette.

 

A költségvetési eljárás működési problémái:

 

Az említett időszakban néhány költségvetési év különösen sok problémát hozott a felszínre. Így különösen az 1980-asm 1982-es és 1985, 1987-es évek költségvetései.

 

1980-ban a Parlament megvétózta a nem kötelező kiadási tervet, és féléves késedelemmel sikerült megegyezni a költségvetés jóváhagyásában.

 

1981-ben 3 ország, köztük Németország és Franciaország visszautasította az 1980-as pótköltségvetésben elfogadott pótlólagos áfa alapú befizetést.

 

1982-ben a Parlament utasította vissza a pótköltségvetést, miután nem értett egyet az Egyesült Királyság számára előirányzott különös kompenzációval a kiadások fedezetére.

 

1985-re vonatkozóan a Parlament azért utasította vissza a költségvetési tervet, mert nem értett egyet a forráshiány finanszírozásának megoldásával (miszerint a tagországok előleg befizetésével finanszírozzák azt). Emiatt 1985. júniusban került elfogadásra a költségvetés.

 

Az 1986-os és 1987-es költségvetések elfogadását az késleltette, hogy a nem kötelező kiadások plafonját meghaladó tervszámot hagyott jóvá a Parlament, amit a Tanács a Bíróságon megtámadott. Végül, egy új költségvetési eszköz bevezetése jelentette a megoldást, miszerint lehetővé tették az ún. „negatív tartalék” alkalmazását.

 

1988-as évre a Tanács nem tudta időben beterjeszteni a költségvetési tervet, miután hiányzott a politikai egyetértés a Közösségi források új keretének megállapítására.

 

A törvényhozói és költségvetési döntéshozatali rendszer eltéréséből fakadó problémák

 

Az 1975-ös Brüsszeli Megállapodást követően a törvényhozó hatalom a Tanács, a költségvetési döntéshozatali jogkör pedig a Tanács és a Parlament között oszlik meg (a Római Szerződés 145, illetve 203. cikke értelmében).

 

Ez a „munkamegosztás” sok problémát vetett fel. Így például a Parlament úgy ítélte meg, hogy a költségvetés önmagában elegendő jogi alapul szolgál az előirányzatok felhasználásra ezért újabb és újabb fejezetekkel egészítette ki a költségvetési tervezést, amivel új közösségi akciókat szándékozott finanszírozni.

 

Ezzel szemben a költségvetési források felhasználásának jogi alapját a Tanács által kiadott szabályok (rendeletek) teremtik meg: a költségvetési előirányzatok és a jogszabályok együttesen biztosítják a közösségi pénzügyi rendszer jogszerű működését.

 

Végülis, az e kérdésben felmerült vitákat a Parlament, a Tanács és Bizottság 1982-ben kiadott Közös Nyilatkozata zárta le, amelyben az intézmények kölcsönösen elismerték egymás illetékességét és együttműködési kötelezettségét a költségvetés előkészítésében és végrehajtásában egyaránt.

 

Egyes tagországok gondjai

Angol probléma

 

Az Egyesült Királyság problémáját az idézte elő, hogy az angol befizetések a közösségi saját forráshoz a többi tagországhoz képest nagyobb hányadot tették ki a közös mezőgazdasági politika keretében a tagországoknak visszaforgatott mezőgazdasági támogatáshoz viszonyítva.

Ennek oka egyrészről az angol mezőgazdaság alacsony súlya a gazdaságban, másrészről az angol áfa alapján számított befizetés magas aránya közötti ellentmondás volt.

 

Az Egyesült Királyság emiatt többször is kezdeményezte korrekciós mechanizmus bevezetését az igazságosabb közösségi költségvetési teherviselés megteremtése céljából.

 

Végülis, az 1984-es Fontanebleau-i Megállapodásban sikerült a problémát kompromisszumos módon megoldani. Eszerint az Egyesült Királyság az áfa alapú befizetés és a közösségi kiadásokból való részesedés közötti különbséget az áfa alapú befizetés csökkentésével kompenzálhatja. Az angol hozzájárulás csökkentését azonban a többi tagország finanszírozza meg a közösségi saját forráshoz történő pótlólagos befizetéssel.

 

Német probléma

 

Németország mint a közösségi saját források legnagyobb finanszírozója – az egyenlő teherviselés elvének okán – kérte, hogy az angol korrekciós eljárás finanszírozásában kapjon kedvezményt. Miután kérelmét megalapozottnak találták a ráeső rész 1/3-át elengedték és a többi tagországra hárították ennek megfinanszírozását.

 

Növekvő forráshiány a közösségi szükségletek finanszírozásában

 

Ennek okai: a nemzetközi megállapodások végrehajtásának eredményeként folyamatosan csökkennek a Közösség vámbevételei.

A mezőgazdasági bevételek csökkenésének oka pedig az önellátás növekedése az élelmiszer fogyasztás területén.

Az áfa bevételek stagnálása azzal magyarázható, hogy a tagországokban csökken a fogyasztási célú kiadások aránya.

 

A kiadások területén ezzel szemben a feltartóztathatatlan növekedés figyelhető meg. Különösen az 1980-as évektől, amikor is az alábbi kiadások emelkedtek, illetve jelentek meg:

a közösségi politikák megerősítése céljából 1983-tól bővültek az Európai Szociális Alap feladatai, 1984-től pedig az Európai Regionális Fejlesztési Alap forrásai kerültek megerősítésre;

új közösségi politikák megjelenítéséhez szükséges források megteremtése (közös halászati politika, közös kutatási és fejlesztési programok meghirdetése, új mediterrán program);

a mezőgazdasági politika növekvő finanszírozási igénye, ami folyamatosan feltételezi költségvetési tartalék elkülönítését a tervezett és a tényleges kiadás közötti különbség fedezetére;

a Közösség bővítési problémájának finanszírozási szükséglete.

 

A problémák megoldásának kísérlete

 

A Közösségi költségvetési problémák 1984-től súlyosság váltak. Így 1984-1986 között több kísérlet is történt azok megoldására. Ezek mind azt próbálták megteremteni, hogy a bővülő kiadásokra fedezetet találjanak. A kísérletek azonban passzív, követő és nem egyszer szabálytalan megoldásokat jelentettek. (Pl. tagállamok előlegeivel történő finanszírozás).

 A reform tartalmi jellemzői:

 

Saját források

 

Az elegendő, stabil, garantált és a kiadások fedezetét biztosító saját források megteremtése céljából a 88/376 EGK Határozat az alábbi célkitűzéseket rögzítette:

a Közösség GNP-jének arányában az egyes évekre rögzítésre került a saját források plafonja (az évek sorrendjében 1,15; 1,17; 1,18; 1,19 és 1,20%-os arányban!)

a saját források jogcímei bővültek és a szabályozások is módosultak; a vámbevételek 10%-át a tagországok megtarthatják a vámbeszedő szervek finanszírozására; az áfa alapú befizetés 1,4%-ra módosult, de az alap nem haladhatja meg a befizető tagország GNP-jének 55%-át! Ez utóbbi célja, hogy a fogyasztási szokások okozta különbségeket és a tagországok gazdasági teljesítményét is vegye figyelembe a befizetési kötelezettség megállapítása;

4. forrás megjelenése a tagországok GNP-jének függvényében, amely egyensúlyozó tételként funkcionál.

 

A költségvetési problémák kezelése céljából megerősítésre került az angol korrekciós mechanizmus, a németeknek adott engedmény és 1991-ig a spanyolok és portugálok is kaptak fokozatosan csökkenő arányú felmentést az angol kompenzációs eljárás okán történő pótlólagos befizetési kötelezettség alól.

 

Költségvetési elvek

 

A 88/377-es EGK Határozat és az 1988-as Intézményközi Megállapodás költségvetési elvként deklarálja a Parlament, a Tanács és a Bizottság közötti munkamegosztást és felelősséget a kiadások meghatározása és ellenőrzése tekintetében. Egyidejűleg 5 éves programköltségvetést határozott meg, amelyben kötelező kiadási plafonok kerültek rögzítésre.

 

Az egyes intézmények kizárólag ezen belül kaptak mozgásteret az éves költségvetések meghatározásában.

 

A többéves költségvetés tehát minimalizálta a gondot a Tanács és a Parlament közötti vitában is.

 

Kiadások

 

A mezőgazdasági kiadásokra vonatkozóan a reform meghatározta az ellenőrzés módját és formáját. A mezőgazdasági kiadások évi növekedését is maximálta: Eszerint az nem haladhatja meg a Közösség GNP növekedése 74%-át! (1988-as bázison számítva, amikor 27,5 Md ECU-t tett ki az e jogcímű kiadás.)

A mezőgazdasági kiadások kézben tartása érdekében mechanizmust fogadott el a mezőgazdasági tartalékok kezelésére és finanszírozására, megerősítette a stabilizációs mechanizmust a mezőgazdasági termelés (és ugaroltatás) finanszírozására. A monitoring rendszer működtetését irányozta elő a kiadások folyamatos figyelésére, a problémák azonnali jelzésének és megoldásának biztosítása céljából, stb.

 

A nem kötelező kiadások tekintetében a Tanács és a Parlament megállapodott, hogy azokat is a többéves költségvetésben rögzített plafonokon belül állapíthatja meg.

 

A költségvetési managementtel és a pénzügyi szabályozással kapcsolatban megerősítést nyert az éves tervezés elve is (a 2049/88-as Rendelet alapján).

 

A Strukturális Alapok reformjával kapcsolatos intézkedések felölelték az egyes alapok (Mezőgazdasági, Szociális és Regionális Alapok) felhasználásának koordinálását a hatékonyabb regionális fejlesztés céljából és előirányozták az Alapok forrásainak 5 év alatti megduplázódását. A felhasználás racionalizálása céljából az alábbi célkitűzések fogalmazódtak meg: a legkevésbé fejlett régiók kiemelt segítése, az ipari visszaesés kiküszöbölése, a munkanélküliség felszámolása, a fiatalok termelési munkakezdésének támogatása, az agrár struktúra átalakítása és vidékfejlesztés.

 

Az első többéves program költségvetés értékelése

 

A többéves költségvetési célkitűzés alapvetően beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Sikeresen biztosította és támogatta a Közösségek politikai és gazdaságpolitikai célkitűzéseinek megvalósítását, így különösen az egységes belső piac megteremtésére való felkészülést, a tagországok közötti kiegyenlítő és felzárkóztató programok végrehajtását, a külpolitikai célok megvalósítását, ezen belül is kiemelten a közép- kelet-európai országoknak nyújtott támogatásokra a velük kötött társulási megállapodások előkészítése és végrehajtásának segítése céljából.

 

A költségvetési tervezést és eljárást hatékonyan segítette a többéves pénzügyi program által előirányzott keret ismerete. Megszűnt a költségvetésben illetékes intézmények közötti vita. Lényegében technikai kérdéssé vált az éves költségvetés előkészítése a GNP és az áralakulás figyelembe vételével az előre rögzített kiadási plafonon belül.

 

A reform a pénzügyi források szempontjából is sikeresnek bizonyult. Amihez azonban kétség kívül hozzájárult a kedvező gazdasági fejlődés is.

 

A reformmal kapcsolatban azonban felmerültek bizonyos problémák is, amelyek a rendszer továbbfejlesztését igényelték. Ilyenek pl. a tagországok egyelőbb teherviselésének megoldása és a többéves tervezés okán csökkenő pénzügyi autonómia kérdése.

 

A Delors II. program 1993-1999.

 

A Delors II. költségvetési csomag az Európai Közösségek további politikai és gazdasági integrációs terveinek finanszírozási kereteit biztosította.

A hét évre szóló tervet az Edinburgh-i Tanácsi határozat fogadta el. A terv időtartamának meghatározása figyelemmel volt a gazdasági fejlődés ütemének csökkenésére, másrészt az Európai unió bővítési és mélyítési terveinek költségvetési segítésére.

 

A csomag főbb célkitűzései a saját forrás plafonjának emelése (a Közösség GNP-jének 1,2%-áról 1,37%-ra, amit a Tanács végülis 1,27%-os szinttel fogadott el!) az új források döntő részének strukturális és kohéziós célokra történő felhasználása és a saját források olyan irányú további reformja, amely jobban figyelembe veszi a tagországok teherbíró képességét. Ez utóbbi cél az áfa alapú befizetések 1,4%-ról 1%-ra, a GNP arányában maximált alap 55%-ról 50%ra történő csökkentésével és egyidejűleg a GNP alapú forrás megfelelő növelésével kívánta elérni.

 

Az új költségvetés a mezőgazdasági kiadások rovására növelte a versenyképességet javító belső politikákra és külső tevékenységekre fordítható támogatásokat is.

 

A kiadásokon belül:

a közös mezőgazdasági politikára fordítható kiadások változatlanul nem haladhatták meg a Közösség GNP növekedésének 74%-át;

a strukturális és kohéziós kiadások elsősorban a legelmaradottabb térségeket támogathatták, ahol az 1 főre jutó GNP kisebb mint a közösségi átlag 75%-a. a kohéziós források főleg görög, spanyol, ír és portugál környezetvédelmi és közlekedési projekteket támogathattak. A strukturális forrásokat a hét év alatt megduplázni tervezte az EU.

A belső politikákra szánt összegben 30%-os növekedést rögzített a terv. Ezen belül a legtöbb forrást a transzeurópai hálózatok fejlesztésére, a telekommunikáció fejlesztésére, a határokon átnyúló energia együttműködésére szántak. A közösségi finanszírozás formája ezek esetében a társfinanszírozás, amely feltételezte más források bevonását is.

A külső kapcsolatok finanszírozására több mint 40%-os növekményt tervezett és megvalósítását két új tartalék bevezetésével segítette: a sürgősségi segélyek és a nyújtott hitelek garanciájának finanszírozására. (Elsősorban a kelet-európai és a mediterrán országok segítségnyújtásának bővítése volt a cél!)

 

A Delors II. reform kiterjedt az intézményközi munkamegosztás továbbfejlesztésére és a költségvetési elvek megerősítésére is.

 

Bevezetésre került az az ún. „trialógus” intézménye, ami a Bizottság, a Tanács és a Parlament egyeztetése a pénzügyi évre meghatározott prioritásokról, mielőtt a Bizottság az előzetes költségvetési tervet összeállítja.

 

Az ad hoc egyeztető eljárás bevezetésének célja pedig a kötelező kiadásokkal kapcsolatos előzetes megállapodás biztosítása a költségvetési döntéshozatalban résztvevő intézmények között. Ez utóbbit a költségvetési terv Tanács által történő elfogadását megelőző napon tartják.

 

A „negatív együtt-döntés” elvét pedig a három tartalék tekintetében kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság javaslatát elfogadottnak kell tekinteni, ha a Tanács és a Parlament nem módosítja vagy nem utasítja el azt közös megegyezéssel.

 

Az Intézményközi Megállapodás megerősítette néhány költségvetési elv alkalmazását is. Így pl. azt, hogy egyetlen költségvetési előirányzat sem alkalmazható jogi szabályozás nélkül és a fejezeteken belüli átcsoportosítás lehetősége továbbra is adott.

 

Az új csomag lehetőséget hagyott az Európai Unió bővítési politikája okán szükségesség váló kiigazításokra is.

 

E felhatalmazással élve az 1994 novemberében tartott trialógus alkalmával új pénzügyi tervet kellett elfogadni a három utóbb csatlakozó országokkal 15 tagországra bővült Unió 1995. évi finanszírozása. Ez a módosítás minden kiadási fejezetet érintett és új kiadási fejezet beiktatását is szükségessé tette az osztrák, finn és svéd mezőgazdaságának 3 éven át juttatandó kompenzáció finanszírozásának biztosítására.

 

Új kihívások 2000-2006. évek költségvetés meghatározásánál

 

A 2000-ben kezdődött 7 éves program költségvetést az Unió elhatározott bővítésének és az Európai Unión belüli integráció mélyítésének finanszírozási igénye határozat meg.

 

A bővítési politika alapfeltételei az 1993-as koppenhágai csúcson fogalmazódtak meg. Eszerint az Európai Unióhoz csatlakozó országoknak hármas követelményt kell teljesíteniük. Politikai feltételként a demokrácia működését biztosító intézményrendszer stabilizálását, a jogállamiságot, a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartását, gazdasági követelményként működő piacgazdaságot, versenyképességet, és az Unió belső piaci erőivel való együttműködési képességet, illetve technikailag az uniós tagsági státusszal vállalandó kötelezettségek teljesítésének képességét kell bizonyítaniuk.

 

A Luxemburgi csúcson döntés született a bővítési folyamatban „résztvevő” országok rangsorolásáról. A csatlakozásra legfelkészültebbnek ítélt 6 ország közé Magyarország is bekerült (Lengyelország, Észtország, a Cseh Köztársaság, Szlovénia és Ciprus mellett), Szlovákia, Románia, Bulgária és 2 balti állam a „második körös” csatlakozók közé került.

 

Az 1999 decemberében megtartott Helsinki csúcson megállapítást nyert, hogy az említett 12 ország teljesítette „csatlakozás politikai feltételeit, így a tárgyalások érdemben megkezdhetők. Ezen az ülésen már Törökország is „elnyerte” a csatlakozásra jelölt ország státuszt.

 

A bővítés költségeit először az 1999-es Berlini csúcstalálkozó számszerűsítette. Eszerint az első 6 jelölt csatlakozásának előkészítése összesen 10,4 Md euro új költséget jelent (Ami 14,2 Md euro pótlólagos kiadás és 3,7 Md euro új bevétel egyenlegéből adódik).

 

A bővítési költségek fedezetének megteremtésére 2 lehetséges megoldást vizsgált meg az Unió:

a hozzájárulások, befizetések növelésének lehetőségét; és

az Unió kiadásainak megreformálását.

 

Az EU Bizottság 1998-as jelentése az EU pénzügyi autonomiájának növelése érdekében fontosnak ítélte a „saját források növelését” és rendszerének felülvizsgálatát (ideértve a brit kompenzációs mechanizmus felülvizsgálatát, a hagyományos források és az áfa alapú befizetések kritikai elemzését).

 

Javasolta a jelentés a közös mezőgazdasági politika reformját is a piaci egyensúly helyreállítása és az átlátható feltételek megteremtése céljából, ami a fogyasztók helyett az adófizetőkre terhelné a költségeket! E célból a közös agrárpolitikába is a társfinanszírozási mechanizmus bevezetését javasolta, továbbá a bővítési költségeket úgy indítványozta meghatározni, hogy abba a strukturális célú kiadások képviseljék a nagyobb részarányt (a mezőgazdasági politika finanszírozásának terhére). Emellett a strukturális kiadások reformjának szükségességét (folyamatosságát és az alkalmazási feltételek szigorítását) is felvetette.

 

A Tanács 1999-es berlini határozata az alábbi döntésekkel alapozta meg a 2000-ben indul 7 éves költségvetést.

 

Az előcsatlakozási kiadásokat évi egyenlő kiadási összegben határozta meg 3,1 Md euros értékben (ezen belül Phare jogcímen 1,5 Md, mezőgazdasági célra 0,5 Md és strukturális kiadásra 1 Md-os összeget).

 

A csatlakozási költségek fedezetére elkülönítettek forrásokat annak érdekében, hogy az újonnan csatlakozó 6 ország számára biztosítható legyen a döntően strukturális forrásként folyósítandó támogatás.

 

2002-től (ez eredetileg tervezett csatlakozási időponttól) az egyes évekre 6,4; 9,0; 11,6; 14,2; és 16,7 Md eurot terveztek a bővítésre elkülöníteni. A kiadások megoszlása 20% mezőgazdasági támogatás és 72% strukturális célú kiadás, amelyet kiegészítenek még az egyéb belső politikákra és az adminisztrációra fordítandó összegek.

(Megjegyzendő, hogy az EU-n belül a kiadási struktúra továbbra is 46%-ban a mezőgazdaság javára billen, míg a strukturális támogatások súlya 32%-os!)

 

A mezőgazdasági reform azzal a céllal került végkielégítésre, hogy az EU is közelítsen a világpiaci agrárárakhoz. Az agrárkiadások évi összege 41-44 Md euro körül alakul.

2005-2006-ra a tejipar reformját is előirányozták, miközben képlépcsős árcsökkentésre kerül sor a gabonaárak területén.

A megreformál agrárpolitika az említettek eredményeként a direkt kompenzációs kiadásokat és a kiegészítő eszközök finanszírozását (így pl. agrárkörnyezet védelem, vidékfejlesztés, stb.) helyezi előtérbe.

 

A strukturális kiadások reformja a 15 tagország közötti vitákra leginkább alapot szoláltató kérdés, mind a kiadások felosztása, mind összegének meghatározása tekintetében. Az összeg végül is a kevésbé fejlett országok részéről követelt 1999-es bázis alapján került meghatározásra.

 

A strukturális forrásokra évenként 29,5-26,5 Md euro összeget, kohéziós célra pedig évi 3 Md euro kiadást irányoztak elő.

A reform keretében a strukturális források felhasználási céljai áttekinthetőbben kerültek újraforgalmazásra, egyidejűleg az egyes tagországoknak nyújtható kerteket azok GNP-jének 4%-ában határolták be!

 

A források felhasználási céljai az elmaradott térségek strukturális problémáinak kezelése és fejlesztésének segítése (erre az összes forrás közel 70%-át fordítják) a strukturális problémákkal küzdő térségek szociális és gazdasági fejlesztésére a kiadások 12%-át, végül a modernizációs politikára, oktatásra, képzésre és foglalkoztatottság növelésére a források cca 13%-a jut.

 

A 2000-2006.ra jóváhagyott költségvetés az egyes kiadási jogcímeken az alábbi összeget rögzíti:

 

A kiadási oldal előbb részletezett reformja alapján megállapítható, hogy a mezőgazdasági kiadások területén mérsékelt előrelépés, a strukturális kiadások reformja esetében azonban jelentős előrehaladás történt. Eközben a kiadások zömét finanszírozó tagországok számára továbbra is megnyugtató, hogy a hozzájárulások (teherviselésük) nem haladhatják meg a GNP 1,27%-át.

 

A reform csatlakozásra váró országok számára legfontosabb eredménye az, hogy elegendő forrást teremtett, azok strukturális problémái finanszírozására is, annak ellenére, hogy a csatlakozás dátuma mindezidáig nem került eldöntésre!

 

Mindezek alapján a csatlakozásra váró országok a 2000-2006-os pénzügyi időszakban összesen 74-92,5 Md ECU támogatásra számíthatnak, amennyiben a költségvetési időszak elején a belépés megtörténik. Ha azonban a csatlakozás időpontja jelentősebb késedelmet szenved, az említett kiadás eleve 40 Md-dal kevesebb lesz!

 

A jelenlegi hatéves költségvetés bevételi oldalának meghatározása:

 

A bevételek kerete változatlanul az uniós tagállamok GNP-jének 1,27%-ában került behatárolásra. Ezen belül:

200-2-ben 0,74%-ra csökken az áfa-alapú hozzájárulás és 2004-ben 0,50%-os mértékre;

a hagyományos saját források beszedésének finanszírozására a tagországok a beszedett vámterhek 0,25%-át tarthatják meg;

a brit kiegyenlítő mechanizmus fennmarad, de némi korrekcióval; továbbá

új saját forrási jogcím előirányzását is tervbe vették.

 

A bevételi oldalon tehát nem történt figyelemre méltó előrehaladás, aminek következtében továbbra sem nő az Unió pénzügyi függetlensége, hiszen a GNP arányú források növekedtek és egyelőre nem sikerült döntést hozni új bevételi jogcím bevezetéséről.

Nem sikerült az egyenlő, illetve igazságosabb teherviselés megoldása sem, mert a brit kiegyenlítő mechanizmus változtatásához egymással ellentétes érdekeket kellett mérlegelni, ami még áttekinthetetlenebbé tette a rendszert, mint korábban.

A rendszer átalakításának esélye így 2006-ra halasztódott.

 

A 2000-2006-os EU költségvetés összességében pozitív lépésként lehet tekinteni, mert az figyelembe vette a bővítés okán felmerülő pótlólagos finanszírozási igényeket. E tekintetben némi feszültséget okozhat, ha a tervezett 6 ország helyett 10 új tagállam csatlakozik a rendszerhez. Ennek realitása az adott időszakban azonban csekély.

A költségvetés mozgástere elegendő, amennyiben a közösségi politikák nem változnak.

 

A 2007-től kezdődő új költségvetés előkészítéskor azonban nem kerülhetők meg az átfogó reformok, főleg a bevételi oldalon.

 

 

Az Európai Unió költségvetésének szerkezete

 

Az Európai Unió költségvetése egy olyan különös költségvetés, amelynek kiadási oldala kezdetben a gazdasági közösség, később a gazdasági és politikai integráció kiépítésének irányába fejlődött szorosabb együttműködést szolgáló és ösztönző közös politikák finanszírozási igényét jelenítik meg.

 

A bevételi oldal ennek fedezetét teremti meg a különböző jogcímeken képződő forrásokból.

 

Az Európai Unió költségvetésének fejlődésében tulajdonképpen a tagországok közötti igazságosabb jövedelem újra elosztásra való törekvés figyelhető meg, ami feltételezi a részes országok folyamatos együttműködését, mind a források meghatározásában, mind azok zökkenőmentes átutalásában, valamint a kiadások jogcímeinek és allokációjának eldöntésében.

 

A források meghatározásának alapját az Európai Gazdasági Közösség „alkotmánya” a Római Szerződés 200. cikke teremtette meg, amely még klasszikus nemzetközi szervezeti hozzájárulásként határozta meg a tagországok állandó befizetési kötelezettségét. Ennek eredeti célja a Közösség intézményrendszere működésének és közös politikája megvalósításának finanszírozása volt. Az állandó források minden évben megújulnak, ezeket egészítik ki a rendkívüli, vagy időszakos források.

 

A tagországi hozzájárulások rendszerét 1971-től felváltó közösségi saját források rendszere a jelenleg is működő mechanizmust hozta létre, eredetileg 3 jogcímen történő befizetési kötelezettséggel.

Nevezetesen:

a vámok és;

a mezőgazdasági illetékek jogcímén a Közösség és vámunió kívülálló országok közötti áruforgalomra a tagországok által kivetett és beszedett a közösségi költségvetésbe átutalt pénzösszegek; valamint

az ún. áfa alapú befizetés, amelynek meghatározása a közösségi jogalkotás révén történt meg, kezdetben a tagország áfa alapjának 1%-os mértékben rögzítve, amely arány a 90-es évek elején növekedett, majd 1998-ban ismét 1%-ra módosult és 2002-től lényeges csökkentésre kerül (0,75%-ra és 2004-től 0,5%-ra!).

 

Az 1980-as évekre a saját források rendszerének hiányosságai már felszínre kerültek. Ennek fő oka az volt, hogy a GATT-ban folytatott vámcsökkentési tárgyalások következtében lényegesen csökkentek a vámbevételek, másrészt a mezőgazdasági termékek területén a közösség a saját termelők segítése céljából fokozatosan önellátásra törekedett, ami az agrárimport visszaesését eredményezte. Ez időszakban a közös mezőgazdasági politika a teljes bevétel mintegy 60-70%-át emésztette fel! Emelett növekedett a tagországok igénye a strukturális források felhasználására (Görögország, Spanyolország, Dél-Olaszország, Portugália és Írország).

 

Az említett feszültség feloldása céljából a Közösség 1984-ben mindenekelőtt a pénzügyi fegyelem megszilárdításáról határozott. Eszerint újabb közösségi politika felvállalása akkor tűzhető ki célul, ha biztosítható annak fedezete a saját forrásokból.

Másrészről a tagországok kérésére maximalizálták a saját források összegét a Közösség bruttó összterméke 1,2%-ában, valamint az áfa alapot is behatárolták az egyes tagországok GNP-jének 55%-ában. Ezzel a megoldással kiegyenlítettebb helyzetet sikerült teremteni az egyes tagországok áfa szabályainak eltérősége okán képződő áfa alapok tekintetében.

 

A fenti változások kétségtelenül az ésszerűbb közösségi költségvetési gazdálkodást segítették elő, ugyanakkor a forráshiány áthidalása érdekében időszerűvé vált egy negyedik forrás létrehozása is, amely az egyes tagországok GNP-jének évenként rögzítendő arányában kerül meghatározásra az illetékes közösségi intézmény (a Parlament) részéről.

 

A 4. forrás tehát mint kiegyenlítő tétel funkcionál, amely az adott költségvetési év várható hiányának finanszírozására szolgál!

A fenti rendszer mindenképpen igazságosabb, hiszen a tagországi befizetések meghatározásában immár lényeges szerepet játszik e gazdasági teljesítmény szerinti jogcím is.

(A közösségi költségvetés bevételi forrásainak jövőjét illetően gyakran említésre kerül, egy közösségi adófajta bevezetésének mérlegelése a jelenleg bevételi jogcímek helyett. Egyelőre azonban ennek előkészítésére érdemi lépés nem történt.)

 

Az állandó befizetésekkel kapcsolatos tagországi teherviselés – annak ellenére, hogy változatlanul működik a brit korrekciós eljárás, és kiigazításra kerül a német hozzájárulás aránytalanul magas mértéke, továbbá az áfa-alapú befizetés mellett növekvő arányt képvisel a tagországok gazdasági teljesítőképességéhez jobban igazodó GNP alapú befizetés, továbbra is színes képet fest:

 

A legnagyobb befizető Németország, a közösségi költségvetés 36%-ának finanszírozásával, Franciaország fizeti az összes bevétel 25%-át, míg Nagy-Britannia – az 1984. óta működő kiegyenlítő rendszernek „köszönhetően” – csak 13%-kal részesedik a közös terhek finanszírozásából!

 

Az egy főre eső tehervállalást vizsgálva Luxemburg, Finnország, Ausztria és Németország szerepel az elsők között.

 

A rendkívüli bevételek elkülönülnek a kiadások fedezetét maradéktalanul biztosító állandó bevételektől. A közösségi szabályozás ugyanis tiltja, hogy a kiadások fedezetére hiteleket vegyen fel az Európai Unió! Más szóval e tekintetben a közösségi költségvetés másként funkcionál, mint az egyes tagországok költségvetése, ahol a költségviselési hiány kölcsönök felvételével finanszírozhatók.

 

A közösségi rendkívüli bevételek a költségvetésen kívüli tételek, formájuk ugyancsak lehet hitelfelvétel, felhasználásuk azonban kizárólag kölcsön nyújtására lehetséges!

 

A közösségi költségvetés ezekkel kapcsolatban mindössze egy garanciatartalék sort tartalmaz a felvett hitelekre.

A költségvetési döntésekben illetések Európa Parlamentnek azonban e tétellel kapcsolatban nincs sem döntési, sem ellenőrzési jogosítványa!

A rendkívüli bevételek céljaik szerint háromfélék lehetnek: a tagországok fizetési mérleg problémáit finanszírozó hitelfélék, a közösségi célkitűzéseket szolgáló beruházási hitelek, valamint a közép-kelet európai országok rövidtávú pénzügyi segítségnyújtását szolgáló kölcsönök finanszírozására szolgáló hitelfelvételek.

 

A hitelfelvételek mellett az ún. egyéb rendkívüli forrásokról is említést kell tenni. Ezek a közösségi költségvetés átmeneti hiányát finanszírozó tagországi előlegek, amelyeket a következő költségvetési évben visszatérít az Unió. (Ilyen rendkívüli forrásfelhasználásra került sor 1984-ben és 1985-ben is).

 

Ugyancsak rendkívüli forrást jelentenek az ún. állami hozzájárulások, amelyek olyan költségvetésen kívüli műveleteket finanszíroznak, mit a fejlődő országok segélyezése. Ezek folyósítása önkéntes alapon történik, így az Európa Parlamentnek ezzel kapcsolatos hatásköre nincs.

 

Az Európai Unió költségvetése tehát abban hasonlít a tagországok költségvetéséhez, hogy a rendes bevételekről szóló döntés fedezeti alapon történik. Ugyanakkor itt a rendes bevételek 4. forrásának (a GNP alapú hozzájárulás) szerepe az, hogy megteremtse a költségvetés egyensúlyát. Így az összes kiadás függvényében évenként határozzák meg a 4. forrás szükségességét.

(A tagországi költségvetésnél ezt a szerepet a költségvetés részét képező hitelfelvételek töltik be!)

 

A közösségi költségvetési kiadásokat céljuk (funkciójuk) szerint lehet osztályozni.

 

Céljuk szerint kötelező és nem kötelező kiadásokat különböztet meg az Európai Unió (a Római Szerződés 203. cikke szerint).

 

A kötelező kiadások a Közösség szerződéseiből, jogrendjéből fakadó kötelezettségek fedezetét szolgálják. E tekintetben a Tanács szerepe a meghatározó, a Parlament csak javaslattevő hatáskörrel van felruházva.

 

A nem kötelező kiadások meghatározásában a Parlamentnek módosítási és döntési jogköre van.

Ide sorolandók a strukturális kiadások költségei, és a közösségi belső politikák megvalósításának költségei.

 

Az említett feladatmegosztás egyértelműen jelzi, hogy a tagországok beleszólási joga az integráció elmélyítését szolgáló kérdésekben a nem kötelező kiadásokról szóló parlamenti döntések révén közvetlenül biztosított.

A közösségi intézmények és szerződéses kötelezettségek teljesítését biztosító kötelező kiadások meghatározása tekintetében pedig az Európai Unió költségvetése a tagországoktól független módon funkcionál!

 

A kiadások funkcionális osztályozása az alábbiak szerint történt meg:

mezőgazdasági politikára a kiadások közel 50%-át fordítja a Közösség (az 1999-es költségvetésben 42%-át, de a 7 éves előirányzatban ennél ismét magasabb a részesedése!);

a szegényebb tagországok felzárkózását biztosító, 1993-ban létrehozott strukturális és kohéziós kiadások súlya közel 40% 1998-tól az összes fejlesztési, átalakítási célú forrás (a Mezőgazdasági Orientációs Alap, a Szociális Alap, a Regionális Fejlesztési Alap és a Strukturális és Kohéziós Alap) párhuzamos felhasználása is biztosítható annak érdekében, hogy az elmaradottabb térségek felzárkóztatásában gyors és hatékony eredményeket érhessenek el a tagországok

a hazai tevékenységre (környezetvédelemre, kutatásra, stb.) fordítható kiadások súlya 6%;

a külső tevékenységre (élelmiszer és egyéb segélyekre) a kiadások 6%-a jut;

a Közösség intézményrendszerét működtető adminisztrációs kiadások súlya közel 5% (1999-ben 4,6%);

végül a tartalékok (monetáris-, garancia és sürgős segítségnyújtást szolgáló tartalék) aránya marginális (az 1999-es költségvetésben mindössze 1,4% volt).

 

Emlékezetes, hogy a kiadásokkal kapcsolatos viták eredményezték az 1984-ben elfogadott költségvetési fegyelem politikáját, aminek alapján maximalizálták az éves kiadásokat fedező saját források plafonját (ami jelenleg a GNP 1,27%-ával egyenlő), valamint döntöttek a középtávú pénzügyi perspektívák (költségvetések) gyakorlatának bevezetéséről. Így a 2000-2007-re jóváhagyott költségvetési keret már a harmadik középtávú referenciakeret, miután az első kettő végrehajtása beváltotta a hozzáfűzött reményeket!

 

A plafonok meghatározása mind a kötelező kiadásoknál, mind a nem kötelező kiadásoknál érvényesül, ami korlátozza az éves költségvetések mozgásterét, egyidejűleg azonban biztosítja a tagállamok által elvárt ésszerű gazdálkodást is!

 

Az éves költségvetések végrehajtása során váratlanul jelentkező kiadások finanszírozásának módja az ún. „adaptálási” (kiigazítási) eljárás lehetősége. Erre fedezetet az egyes években fel nem használt előirányzatok következő évre történő átviteli lehetősége biztosít! Így rugalmas közösségi kiadási politika alkalmazására van lehetőség, szemben a tagországi költségvetésekkel, ahol nincs lehetőség a fel nem használt források következő évi átvitelére.

 

Ezen kívül az egyes jogcímeken előre nem tervezett kiadások finanszírozásának megoldására ún. perspektíva-felülvizsgálati eljárás is lehetőséget biztosít. Ez tulajdonképpen a saját források biztosította plafonon belüli kiadási átcsoportosításokra ad jogot.

Ennek köszönhetően sikerült pl. 1989-ben forrásokat átcsoportosítani a Közösség kelet-európai országai megsegítésére.

 

 

A költségvetési döntéshozatali eljárás

 

A Közösség költségvetési döntéshozatalban részt vesz a Bizottság, a (Miniszterek) Tanács(a) és a Parlament. A döntéshozatali eljárást a Római Szerződés 203. cikkelye szabályozza.

A költségvetési javaslatot a Bizottság készíti elő a közösségi intézmények szeptember 1-jéig leadott javaslatai alapján. E javaslat tartalmazza a nem kötelező kiadások növelését, a középtávú pénzügyi perspektíva esetleg szükségessé vált módosításaira vonatkozó javaslatot.

A Bizottság által jóváhagyott költségvetési tervet a Tanács, a Parlament és a Bizottság költségvetésért felelős elnökei vitatják meg az ún. trilógus eljárásban.

Ezen az egyeztetésen közösen döntenek a költségvetési keretszámokról.

 

A Bizottság a javaslatot a Tanácshoz terjeszti be, egyidejűleg tájékoztatja a Parlamentet is. Ezt követően a Bizottság már csak módosító javaslatot nyújthat be az eredeti javaslatához.

 

Az előzetes költségvetési javaslatot a Tanács mellett működő COREPER (Állandó Képviselők Bizottsága) is megvitatja.

 

A magyar javaslattal kapcsolatban egyébként 2 fázisú egyezetési eljárásra kerül sor a Tanács és a Parlament között.

Az egyik a nem kötelező kiadásokra, a másik a kötelező kiadásokra vonatkozó (ez utóbbi az „ad-hoc”) eljárás.

A Tanács október 5-ig minősített többséggel fogadja el a költségvetési teret. (Ha ebben mulasztás történne a Parlament vagy a Bizottság Bírósághoz fordulhat a Tanács ellen!)

Október 5-ét követő 45 napon belül a Parlament első olvasatban tárgyalja a költségvetési javaslatot. A Parlamentnek a nem kötelező kiadások tekintetében saját hatáskörben végrehajtható módosítási lehetősége, a kötelező kiadásokra vonatkozóan egyetértési (illetve javaslattevő) jogköre van!

A Parlament a módosítást abszolút többséggel szavazhatja meg!

 

Az első olvasat csak a kiadási oldal vizsgálatát jelenti. A kiadásokkal kapcsolatban is csak az előírt keretekben dönthet a Parlament, ami azt jelenti, hogy Tanácsi rendelet hiányában nem hozhat létre újabb költségvetési fejezetet, és csak a nem kötelező kiadásokra megállapított plafonok keretében dönthet azok módosításáról.

 

A Parlament által megszavazott módosításokat a Tanács kapja vissza második olvasatra. Amennyiben nem fogadja el a Parlament módosításait vagy javaslatait, akkor csak minősített többséggel kell szavaznia.

A Parlament ezután ugyancsak második olvasatban tárgyalja a költségvetést. Végső döntési jogosítványa azonban csak a nem kötelező kiadások tekintetében van, amiről 3/5-ös többséggel szavazhat, amennyiben a Tanács módosító javaslatait elveti.

 

A Parlament szavaz, tehát véglegesen a strukturális alap és a belső politika finanszírozását szolgáló, mintegy 40%-os kiadási összegről. A költségvetési döntéshozatali eljárásban – mint látható – a Parlament szerepe korlátozott, amit a szakirodalom „demokratikus deficit” néven említ. Ez azt jelenti, hogy nem a Parlament dönt a bevételekről, a kiadások legnagyobb hányadát kitevő kötelező mezőgazdasági kiadásokról és a költségvetésen kívüli tételekről (a kölcsönfelvételekről, a speciális alapokról). Ez a probléma időnként olyan vitát eredményez a Tanács és a Parlament között, hogy nem sikerül időben jóváhagyni a következő évi költségvetést. Ilyen esetben a Közösség az ún. „ideiglenes tizenketteddel” folytatja a munkáját, ami az előző évi teljes költségvetés 1/12-ével megegyező összeg és újra indítják a költségvetési döntéshozatali eljárást.

 

 

Költségvetési alapelvek

 

A költségvetési alapelvek részletes kifejtésében nem célszerű elmélyedni, hiszen azt egyrészt a témában külön mellékelt irodalom részletezi (lásd Bécsi Etelka: EU-PÉNZ-TÁR sorozatát), másrészt e tekintetben megegyezik a közösségi gyakorlat a nemzeti költségvetésben alkalmazott elvekkel.

 

Az egységesség elvének alkalmazása azt jelenti, hogy a költségvetésnek mind a bevételeket, mind a kiadásokat tartalmaznia kell (lásd a Római Szerződés 199. cikkelyét).

Az Európai Unió költségvetése azonban ennek csak részben felel meg, hiszen nem tartalmazza pl. a fejlesztési alapot és a hiteleket sem.

 

Az egyetemesség elvének alkalmazása alapján minden bevétel(forrás) egy közös kasszába („saját forrásba”) kerül, ahonnan minden kiadást finanszíroz az EU, vagyis egyetlen bevétel sem rendelhető meghatározott kiadások finanszírozásához!

 

A gyakorlati alkalmazás során azonban ez az elv is sérül, hiszen pl. egyes kutatási programok finanszírozásában sem vesz részt minden tagállam, így az ilyen jogcímű bevételek is csak e programok finanszírozására használhatók.

 

Az annualitás elvének alkalmazása az éves költségvetést jelenti (ld. a Római Szerződés 202. cikkelyét). Ezt az elvet a kiegészítő és pótköltségvetések alkalmazása árnyalja, amikoris az éves előirányzatok a valós helyzet szerint kiigazításra kerülnek. Az uniós költségvetést illetően lehetőség van arra is, hogy egyes tételek a következő évre átkerüljenek.

 

A költségvetési egyensúly elve a közösségi költségvetésben a tervezés már ismertetett metodikájának köszönhetően eredményesebben működtethető, miután az ún. negyedik saját forrási jogcím meghatározását mindig a kiadási összeghez igazítják. Emellett a pozitív egyenleg a következő évre átvihető.

 

Negatív egyenleg esetén pedig pótköltségvetés benyújtásával történik intézkedés az egyensúly helyreállítására.

 

Végül a specialitás elvének alkalmazásával az egyes fejezetekben előirányzott kiadások csak az adott fejezeten belül, illetve legfeljebb a kötelező kiadáson belül csoportosíthatók át.

Tilos azonban az átutalás a kötelező és nem kötelező kiadások között!

 

 

A költségvetés végrehajtása

 

A költségvetés végrehajtásának nyomonkövetése az EU-ban is elengedhetetlen, hiszen ez a garanciája a csalások elleni védekezésnek.

 

Az ellenőrzés objektivitásának megalapozását szolgálja, hogy a közösségi pénzeket kiutaló és a könyvelést végző személyek elkülönülten végzik tevékenységüket.

 

A kiadásokra szánt pénzeket négy fázisban adják át a címzettnek. Először a kiadás meghatározása történik meg, majd annak ütemezése a fizetési utasítás elkészítésével. Ezt követően a könyvelési fázisra, majd végül a kifizetésre kerül sor.

 

A bevételeket a tagországok szedik be, a vám- és adószerveken keresztül. A negyedik (GNP) forrás átutalása az állami költségvetésből történik.

 

A hagyományos saját forrásokból a beszedő ország 10%-ot megtarthat a vámszedő szervezet költségeire (2002. után 25%-ot).

 

A rendszer működését mind tagállami, mind közösségi szintre rendszeresen ellenőrzik a Számvevőszék révén, illetve a végrehajtásba épített ellenőrzéssel és utólagos ellenőrzési apparátusok működtetésével.

Az ellenőrzéseknél megkülönböztethetők a közigazgatási és politikai ellenőrzések.

 

A közigazgatási ellenőrzés alatt kell érteni pl. a kiadások ellenőrzése során a források kiutalásában résztvevő pénzügyi ellenőrök ellenőrzését.

 

Politikai ellenőrzés a Parlament feladata. Erre egy parlamenti szakbizottságot hoztak létre, amely negyedévenként kér jelentést a költségvetés végrehajtásáról. Ezen kívül november folyamán a Parlament ellenőrzési kérdéseket tehet fel a Bizottságnak a költségvetés végrehajtása során felmerült kérdésekkel összefüggésben.

 

Az utólagos ellenőrzést közösségi szinten az 1975-ben létrehozott Számvevőszék végzi.

A számvevőszék éves jelentésekkel segíti a Tanács és a Parlament munkáját, valamint célvizsgálatokat is végez a tagállami ellenőrző szervek segítségével.

 

A költségvetési év lezárása (a zárszámadás) úgy történi meg, hogy a Bizottság igazolást kap a Parlamenttől és a Tanácstól, hogy jól használta fel a pénzeszközöket.

 

A költségvetés végrehajtás során a tagállamok saját forrás átutalásai, illetve a Bizottság kiadási célú kifizetései tekintetében keletkező viták esetén az Európai Unió Bírósága hivatott dönteni.

 

 

Magyarország Európai Uniós csatlakozásának költségvetési összefüggései

 

A magyar csatlakozás kiadási és bevételi hatásai a közösségi költségvetési jogcímekkel kapcsolatban:

 

Magyarország gazdasági súlyából kiindulva az előzetes kalkulációk szerint a csatlakozás okán számunkra pozitív egyenleg várható.

 

Nevezetesen a közösségi saját forrásokhoz történő hozzájárulásunk összege meghaladja a 110-130 Md Ft-ot. Ezen belül az áfa-alapú befizetés mintegy 50 Md Ft, a vám befizetés cca 40 Md Ft-ot tesz ki, ezen felül pedig GNP teljesítmény alapon kell a hozzájárulást fizetni.

(Megjegyezendő, hogy ezek a számok az 1998-as adatok felhasználásával készültek, amelyek felülvizsgálata folyamatban van, így azok egyelőre hozzávetőleges becslésként értékelhetők!)

 

A bevételi oldalon azonban a befizetések közel háromszoros összegével (cca 280 Md Ft) számolhatunk a közösségi kiadásokból való részesedés okán. Ezen belül közel 70 Md Ft mezőgazdasági támogatásra, 160Md Ft összegű strukturális és kohéziós forrásra és a belső politikák (oktatás, kutatás, transzeurópai hálózatok építése, stb.) címen elérhető közel 50 Md forintos finanszírozásra számíthatunk.

 

A jelezett fizetési kötelezettségek és várható támogatások egyenlegének mértéke az előzetes számítások bizonytalansága ellenére is jelzi a csatlakozás kedvező pénzügyi hatását. Ezt azonban semmiképpen sem célszerű túlértékelni hiszen a csatlakozás közvetett hatásai ezt a képet még árnyalják.

 

A csatlakozás évében pl. a közösségi költségvetési befizetési kötelezettség feltehetően növeli az államháztartás hiányát, amit azonban más oldalról csökkent az agrártámogatások kiváltása a közösségi támogatással!

 

A strukturális forrásokhoz való hozzájutás feltételként előteremtendő nemzeti finanszírozási teher miatt e támogatások pénzügyi egyenlege feltehetően „0” szaldósan hat az államháztartási pozícióra.

 

Mindezek mellett nagy anyagi áldozatot kíván a gazdasági és monetáris unióra történő felkészülés, a vámunió külső határaként funkcionáló határszakaszok fejlesztése, a közlekedési infrastruktúra fejlesztése és a környezetvédelem terén tapasztalható deficit leépítése is.

 

A csatlakozást követően a magyar költségvetés és a közösségi költségvetés közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatósága és ellenőrzése céljából megoldandó, hogy minden közösségi forrást bekapcsoljunk az államháztartási rendszerbe.

Ez feltételezi új költségvetési technikák intézményesítését is, pl. a mezőgazdasági támogatások esetében mintegy 2,5 hónapos előleg finanszírozást, a strukturális forrásoknál pedig az előleg fogadását. A közösségi befizetések a nemzeti költségvetés bevételi oldalát csökkentő tételként funkcionálnak.

 

A közösségi kapcsolatú pénzügyi eszközök elkülönítése és ellenőrzése céljából ki kell alakítani az ehhez igazodó új államháztartási számviteli rendet, továbbá létre kell hozni a közösségi források kezelésére a kifizető ügynökségeket és az uniós követelményeknek megfelelő pénzügyi ellenőrzési rendszert.

 

 

Önellenőrző feladatok: 

Mi jellemzi az Európai Unió mélységi integrációjának kiteljesedését?

Milyen lehetőségei vannak az Európai Unió szélességi integrációjára (újabb tagok bevonása)?

Az Európai Uniós tagi jogok fejlődésének lépcsőfokai (regionalizáció, föderalizáció, ill. unioziáció)

Társult országok lehetőségei, a taggá válás lépcsőfokai.

Magyarország lehetőségei az Európai Unióban.

A közösségi és a magyar költségvetés kölcsönhatása.

 

Irodalom:

T. Hitiris: Az Európai Unió gazdaságtana

Lothar Ungerer: Az Európai Unióról röviden

 

A tananyag feldolgozását segítő önellenőrző kérdések

Megjegyzés:

Fejezetenként (15 fejezet) egy-egy kérdéssort kapnak a hallgatók, amelyekben nyitott mondatok, feleletválasztós kérdések, tesztek és munkáltató feladatok szerepelnek.

 

A tananyag feldolgozásának ellenőrzésére szolgáló kérdések

 

Megjegyzés:

Tanulási egységenként (3 tanulási egység) ellenőrző feladatokat oldanak meg a hallgatók, amelyekben felelet választós, nyitott feladatokat és esszé feladatokat tartalmazó kérdések, valamint számítási feladatok szerepelnek.

A III. tanulási egység végén egy Uniós pályázati tervet és Unió kompatíbilis üzleti tervet készítenek a hallgatók.

 

Kötelező szakirodalom:

Fejezetenként 1-3- kötelező irodalmi részt jelölünk ki, rövid felhasználói magyarázattal, példákkal.

 

Ajánlott szakirodalom:

Fejezetenként 6-8 forrást ajánlunk, esetenkénti felhasználói magyarázattal, Internet adatbázisokat jelölünk ki, itt ajánljuk az Európai Unió aktuális kiadványait, aktuális és minta pályázati felhívásait.