"Nincs
idő várni a múzsára"
A Szabolcsi Kulturális Ifjúsági Zenei Fesztivál vendége
volt a Ghymes
A szlovákiai zenekar nyolcadik önálló albuma, a
Héjavarázs három hónap alatt platinalemez lett, s a napokban a
szakma elismerését, az Arany Zsiráf díjat is elnyerte. Az egyedülálló
hangzásvilágról, a költői mélységű mondanivalóról, a kisebbségi létből fakadó
különös hangulatról az együttes szólistájával beszélgettem.
Szarka Tamás. Tiszta hangú, őszinte énekes, ragyogó tehetségű zeneszerző, virtuóz
hegedűs, szabadszájú, szellemes költő, s ki tudja, ki
még: találkozásunk alkalmával az emberben a sztárt, a sztárban az embert
kerestem.
- A népzenei indíttatású stílus most is meghatározó,
de az eddigi Ghymes lemezekhez képest kevesebb népi
hangszer, kevesebb népzenei motívum hallható az új felvételen, s a korábbi
bibliai témák elmaradtak. Mennyire tudatos az új hangzás és megfogalmazás,
illetve számíthatunk-e még a későbbiekben a Kalotaszegihez, vagy a Jézuska
kiscsizmájához, hasonló muzsikára?
- A hegedű, a cimbalom, a nagybőgő népi hangszerek - ezekből több van
éppenséggel, a hegedű pedig lényegesen többet szerepel
ezen a lemezen. S úgy gondolom, minden bibliai téma, a szerelem, a jó és a
rossz, s ahogy harcolunk ezekkel önmagunkban. Egyáltalán nem tudatos az, hogy
bizonyos bibliai személyek nevei nem hangzanak el, ilyen szempontból nem
koncepciózus az én szöveg-, vagy témaválasztásom. Életünk, utazásaink során
találkozunk emberekkel, városokkal, ezek megérintenek minket, s erről írunk.
Mára már megengedhetjük magunknak, hogy azt játsszuk, ami elsősorban nekünk
tetszik, a privát szerencsénk, ha ez találkozik a közönség igényeivel. Ha
valamire tudatosan törekszünk, az az, hogy
bebizonyítsuk, Nyugat-Európa és Magyarország sem kizárólag abból a rétegből
áll, amelyik csak a silányt, az ócskát, a gyöngét kéri, azért fizet. Erre példa
a Ghymes együttes is: ma egész egyszerűen üzlet
minőséget létrehozni Magyarországon – ez csodálatos. Amit nem terveztünk:
hihetetlen lemezeladásaink vannak, ahhoz képest, hogy népi hangszerekkel
játszunk még ma is, verseket éneklünk és nem olyan szövegeket, amelyeket meg
kell írni ahhoz, hogy énekelhetőek legyenek, nem töltelék-szövegeket,
legalábbis én nem annak szánom. De nem most, nem ma dől el, hogy ebből lesz-e
egy olyan pillanat, ami sok évvel később megtalálva is értékként jelenik meg.
- A CD-n két dal szlovák nyelven is szerepel…
- Ez gesztus azok felé a szlovákok felé, akik eljönnek a koncertjeinkre
annak ellenére, hogy mi magyarul énekelünk. Hogy mit jelent Szlovákiában
magyarul énekelni, ezt az tudja, aki ott született magyarként és ott él, mint
mi. Az a szó, hogy magyar Szlovákiában egész mást jelent, mint Budapesten. Nem arról van szó,
hogy mi, mondjuk, angolul énekelnénk, nem olyan nyelven, amit megértenek a
szlovákok, hanem arról, hogy ráadásul mi pont
magyarul éneklünk, ami sok embert
ott még mai napig egész egyszerűen irritál. Ennek ellenére vannak, akik
nyitottak annyira, hogy meghallgatnak, s megszeretnek minket − ezt a szeretetet próbáljuk viszonozni azáltal, hogy ilyen
ajándékot adunk nekik.
- Sokan próbálják megtalálni a Ghymes
varázsának titkát. Esterházy Péter azt írja egyik regényében, hogy a szépség
elsősorban erő és nem harmónia. Lehetséges, hogy az általatok létrehozott
egyedülálló stílus is hasonló módon hat a közönségre?
- Biztos, hogy az energia sokat hozzátesz a "Ghymes-sikerhez",
úgy gondolom azonban, legkevésbé vagyunk hivatottak mi meghatározni, hogy ez
mért van, de nagyon szívesen vesszük, ha erről beszélnek, vagy ezzel
foglalkoznak mások. Mi ezt az egészet meglehetősen ösztönszerűen csináljuk. Csak kimegyünk a színpadra és muzsikálunk. Akkor valóban nagy energiák szabadulnak föl,
de az is fontos, hogy ezt közvetíteni tudjuk a közönség felé. Nemrég én is
elgondolkodtam ezen, s azt hiszem, ha rendkívül jó zenét és szöveget ír valaki,
azt nagyon jól adja elő, és ezt elég sokáig teszi, akkor lehet az New Yorkban,
vagy Moszkvában, Közép-, vagy Kelet-Európában, biztos, hogy mindenhol sikere
lesz.
- A színpadon finom, érzékeny, már-már törékeny
emberként láthat a közönség muzsikálni, az előadásmódból ugyanakkor hihetetlen
erő árad. VÁ-VÁ-VÁ című versesköteted borítóján az általad
festett kép látható: Jézust és Lucifert ábrázolja. „Versem Skizó Frénié”, „Isten
szedett kétfelé” – írod a Marcangoló
énekben. Szarka Tamás kettős
személyiség?
- Szerintem mindenki, te is az vagy. Árnyalatok forognak az emberben.
Ha úgy képzeljük el, mint a színeket, akkor nagyon sokszínűek vagyunk, és hol
az egyik szín uralkodik el bennünk, hol a másik, hol szép dolgok keverednek ki
belőle, hol csúnyák. Ez sok mindentől függ, s ez a keveredés már önmagában
szép. Ha látható, hogy vannak eszközeim ezt megragadni, megmutatni, ez nagyon
jólesik. Én magam sem tudom, hány színből tevődöm össze, de mindenki sokból,
hát gondolom, hogy én is.
- A Bazsarózsa,
a 33, a Pirula, vagy a Kés a szájban című dalokban (versekben) olyan gondolatok
fogalmazódnak meg a nőkről, amelyekben magukra ismerhetnek. Mi kell ahhoz, hogy
egy férfi ennyire értse a szebbik nemet?
- Gondolom, ez egyrészt beleérzés. Másrészt, ha valaki szereti a nőket
és függ tőlük, s állandó hiányérzete van abból kifolyólag, hogy csak egy fél és szeretne egésszé válni, akkor
nemcsak biológiailag, de lelkileg is erős törekvés él benne arra, hogy kiegészüljön a fél. Ha valaki
szereti a "másik felét" eléggé, akkor gondolom, meg tudja ismerni.
Hallottam egyszer egy bölcs mondást: „úgy tudlak megismerni, ha szeretlek” –
ebben van valami. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel, jobban ismerik a férfiak
a nőket, mint ahogyan az köztudott lenne, lehet, hogy
én valamivel jobban el tudom ezt mondani - csak erről van szó.
- Vannak, akik – bizonyára a héja-téma és a kötetedben
megvalósuló, gyakran naturalisztikus kifejezésmód „vakmerősége” miatt – Ady
hatását vélik felfedezni a verseidben. Kik azok az alkotók, akiknek a műveit
szívesen olvasod?
- Amennyire megadatott időben, én mindent olvastam, olyan költőket
főleg, akiket szerettem, meg olyanokat is, akik annyira nem fogtak meg. József
Attilát, Adyt igen nagyra tartom. Érdekes módon ennek ellenére Ady nincs nálam
annyira piedesztálon, talán azért, mert én is hasonló eszközökkel írok, mit ő,
nem mondom azt, hogy úgy, de hasonló eszközöket használok. Egyébként szerintem a világon az
egyik legnagyobb költőt Petőfi Sándornak hívták –szinte már nem is foglalkoznak
vele… Kicsit hasonlít ahhoz, mint a honfoglalás előtti dalaink, amelyek a
gyerekeinknél "fejezték be pályafutásukat". Úgy látom, hogy Petőfi is
kicsit a gyerekek felé tart már. Mégis, ha meggondoljuk, hány éves korától hány
éves koráig írt, milyen korban született, milyen viharos élete volt, s hogyan fogalmazott - nagyon ritkán születik ilyen izzó géniusz, és pont magyar.
- Miféle zenét kedvel az általunk hallgatott muzsikus?
- Sok zenét hallgatok és sokféle stílust is. Nem mondom, hogy mindenevő
vagyok, ez nem igaz, de éppenséggel a Ghymes is azt
bizonyítja, hogy most már hihetetlen mértékben összefolynak stílusok, ami
veszélyes pálya, de hát mi is ezt tesszük. Komolyzenét, autentikus népzenét,
jazzt hallgatok szívesen, de például Stinget is
nagyon szeretem. Hogy egy jó muzsikus a zenének melyik területére téved, az a
véletlen műve is lehet. Ha kivételeset alkot, érdemes őt abban a stílusban
meghallgatni, amelyikben éppen tette ezt – ilyen értelemben a stílus szinte
másodlagos. Én sokat játszottam komolyzenét és figyelem, hogy milyen zsákutcába
került, annak ellenére, hogy több száz éven keresztül igen erős volt. Bernstein is vizsgálta, hogy ez hová vezet, és nem jutott semmire -
Megválaszolatlan kérdés című
könyvében ír erről. De ha lehet ilyet mondani, hogy a zenében első, nekem Bach
áll az első helyen.
- Van a Héjavarázs lemezen egy kedves, szép dal, az Altató,
amelyet bizonyára kislányodnak írtál. Úgy tudom, őt is beírattad hegedűre.
- Igen, és bár én elfogult vagyok, szerintem tehetséges. Nem szeret
hegedülni, de én ezt nem hagyom annyiban, mert a szülőknek meg kell adni az esélyt
bizonyos dolgokban, gyerekkorban, ezt mindenki tudja. A hegedű olyan hangszer,
ami belenől a testbe. Ilyenek a fúvósok is. Ami kívül esik, az már talán gépiesebb
lehet, például a zongora, ami végül is egy gép. De egy olyan hangszerből, amit
a testünkhöz szorítunk, vagy a testünkbe ér, átjönnek a rezgések a csontunkba,
az ember és hangszer együtt "él", a muzsikát ez adja. Ezt így
tanítják, s ha valaki nem fogja kezébe a hegedűt tízéves kora körül, de inkább
előtte, abból már nehezen lesz önkifejezés. Ezért határoztam el, hogy én ezt az
esélyt megadom Dórikának, és aztán, ha kijárja az
alapiskolát, s eldobja a hegedűt, soha nem látja többé, akkor Isten neki…
- Egyszer beszélgettem egy fiatal matematikus professzorral,
aki negyvenéves koráig már több olyan dologra jött rá a matematikában, amire
évtizedeken át egy tudós sem. Ő azt mondta, gyakran heverészés közben lesznek
alkotó gondolatai. Szarka Tamás, a művész fejében milyen körülmények között
születnek a legszellemesebb verssorok, a legmélyebb gondolatok, a legszebb
dallamok? Egyáltalán a dallam van-e előbb, vagy a vers?
- Manapság többnyire a dallam születik előbb, s aztán írom meg hozzá a
verset. Régebben ez fordítva is lehetett, mert talán könnyebb a szöveget
hajlítani, mint a dallamot. Nincsenek egyébként az alkotásra meghatározott
pillanatok, bármikor jöhet jó gondolat, vezetés közben, elalvás előtt… De le
kell írnom, mert rögtön elfelejtem. Többször előfordult már, hogy elalvás előtt
írtam egy pár versszakot és megtanultam őket fejből, de nem voltam hajlandó már
fölkelni, leírni, aztán reggelre "elmúlt". De jött más helyette,
ilyesmin nem kesergek. Talán fennhéjázóan hangzik, de nekem személy szerint
nincs is időm "várni a múzsára". Én megrendelésre írok, és úgy
gondolom, ha a múzsa éppenséggel a szomszéd utcában röpdös
vagy verdes, akkor tudni kell odahívni – nekem ez eddig még sikerült, s örülök
neki.
(Nyíregyházi Főiskola, Főiskolai Tükör, 2003. május,
Késmárki Krisztina)