"Nincs idő várni a múzsára"

A Szabolcsi Kulturális Ifjúsági Zenei Fesztivál vendége volt a Ghymes

A szlovákiai zenekar nyolcadik önálló albuma, a Héjavarázs három hónap alatt platinalemez lett, s a napokban a szakma elismerését, az Arany Zsiráf díjat is elnyerte. Az egyedülálló hangzásvilágról, a költői mélységű mondanivalóról, a kisebbségi létből fakadó különös hangulatról az együttes szólistájával beszélgettem.

Szarka Tamás. Tiszta hangú, őszinte énekes, ragyogó tehetségű zeneszerző, virtuóz hegedűs, szabadszájú, szellemes költő, s ki tudja, ki még: találkozásunk alkalmával az emberben a sztárt, a sztárban az embert kerestem.

- A népzenei indíttatású stílus most is meghatározó, de az eddigi Ghymes lemezekhez képest kevesebb népi hangszer, kevesebb népzenei motívum hallható az új felvételen, s a korábbi bibliai témák elmaradtak. Mennyire tudatos az új hangzás és megfogalmazás, illetve számíthatunk-e még a későbbiekben a Kalotaszegihez, vagy a Jézuska kiscsizmájához, hasonló muzsikára?

- A hegedű, a cimbalom, a nagybőgő népi hangszerek - ezekből több van éppenséggel, a hegedű pedig lényegesen többet szerepel ezen a lemezen. S úgy gondolom, minden bibliai téma, a szerelem, a jó és a rossz, s ahogy harcolunk ezekkel önmagunkban. Egyáltalán nem tudatos az, hogy bizonyos bibliai személyek nevei nem hangzanak el, ilyen szempontból nem koncepciózus az én szöveg-, vagy témaválasztásom. Életünk, utazásaink során találkozunk emberekkel, városokkal, ezek megérintenek minket, s erről írunk. Mára már megengedhetjük magunknak, hogy azt játsszuk, ami elsősorban nekünk tetszik, a privát szerencsénk, ha ez találkozik a közönség igényeivel. Ha valamire tudatosan törekszünk, az az, hogy bebizonyítsuk, Nyugat-Európa és Magyarország sem kizárólag abból a rétegből áll, amelyik csak a silányt, az ócskát, a gyöngét kéri, azért fizet. Erre példa a Ghymes együttes is: ma egész egyszerűen üzlet minőséget létrehozni Magyarországon – ez csodálatos. Amit nem terveztünk: hihetetlen lemezeladásaink vannak, ahhoz képest, hogy népi hangszerekkel játszunk még ma is, verseket éneklünk és nem olyan szövegeket, amelyeket meg kell írni ahhoz, hogy énekelhetőek legyenek, nem töltelék-szövegeket, legalábbis én nem annak szánom. De nem most, nem ma dől el, hogy ebből lesz-e egy olyan pillanat, ami sok évvel később megtalálva is értékként jelenik meg.

- A CD-n két dal szlovák nyelven is szerepel…

- Ez gesztus azok felé a szlovákok felé, akik eljönnek a koncertjeinkre annak ellenére, hogy mi magyarul énekelünk. Hogy mit jelent Szlovákiában magyarul énekelni, ezt az tudja, aki ott született magyarként és ott él, mint mi. Az a szó, hogy magyar Szlovákiában egész mást jelent, mint Budapesten. Nem arról van szó, hogy mi, mondjuk, angolul énekelnénk, nem olyan nyelven, amit megértenek a szlovákok, hanem arról, hogy ráadásul mi pont magyarul éneklünk, ami sok embert ott még mai napig egész egyszerűen irritál. Ennek ellenére vannak, akik nyitottak annyira, hogy meghallgatnak, s megszeretnek minket − ezt a szeretetet próbáljuk viszonozni azáltal, hogy ilyen ajándékot adunk nekik.

- Sokan próbálják megtalálni a Ghymes varázsának titkát. Esterházy Péter azt írja egyik regényében, hogy a szépség elsősorban erő és nem harmónia. Lehetséges, hogy az általatok létrehozott egyedülálló stílus is hasonló módon hat a közönségre?

- Biztos, hogy az energia sokat hozzátesz a "Ghymes-sikerhez", úgy gondolom azonban, legkevésbé vagyunk hivatottak mi meghatározni, hogy ez mért van, de nagyon szívesen vesszük, ha erről beszélnek, vagy ezzel foglalkoznak mások. Mi ezt az egészet meglehetősen ösztönszerűen csináljuk. Csak kimegyünk a színpadra és muzsikálunk. Akkor valóban nagy energiák szabadulnak föl, de az is fontos, hogy ezt közvetíteni tudjuk a közönség felé. Nemrég én is elgondolkodtam ezen, s azt hiszem, ha rendkívül jó zenét és szöveget ír valaki, azt nagyon jól adja elő, és ezt elég sokáig teszi, akkor lehet az New Yorkban, vagy Moszkvában, Közép-, vagy Kelet-Európában, biztos, hogy mindenhol sikere lesz.

- A színpadon finom, érzékeny, már-már törékeny emberként láthat a közönség muzsikálni, az előadásmódból ugyanakkor hihetetlen erő árad. VÁ-VÁ-VÁ című versesköteted borítóján az általad festett kép látható: Jézust és Lucifert ábrázolja. „Versem Skizó Frénié”, „Isten szedett kétfelé” – írod a Marcangoló énekben. Szarka Tamás kettős személyiség?

- Szerintem mindenki, te is az vagy. Árnyalatok forognak az emberben. Ha úgy képzeljük el, mint a színeket, akkor nagyon sokszínűek vagyunk, és hol az egyik szín uralkodik el bennünk, hol a másik, hol szép dolgok keverednek ki belőle, hol csúnyák. Ez sok mindentől függ, s ez a keveredés már önmagában szép. Ha látható, hogy vannak eszközeim ezt megragadni, megmutatni, ez nagyon jólesik. Én magam sem tudom, hány színből tevődöm össze, de mindenki sokból, hát gondolom, hogy én is.

- A Bazsarózsa, a 33, a Pirula, vagy a Kés a szájban című dalokban (versekben) olyan gondolatok fogalmazódnak meg a nőkről, amelyekben magukra ismerhetnek. Mi kell ahhoz, hogy egy férfi ennyire értse a szebbik nemet?

- Gondolom, ez egyrészt beleérzés. Másrészt, ha valaki szereti a nőket és függ tőlük, s állandó hiányérzete van abból kifolyólag, hogy csak egy fél és szeretne egésszé válni, akkor nemcsak biológiailag, de lelkileg is erős törekvés él benne arra, hogy kiegészüljön a fél. Ha valaki szereti a "másik felét" eléggé, akkor gondolom, meg tudja ismerni. Hallottam egyszer egy bölcs mondást: „úgy tudlak megismerni, ha szeretlek” – ebben van valami. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel, jobban ismerik a férfiak a nőket, mint ahogyan az köztudott lenne, lehet, hogy én valamivel jobban el tudom ezt mondani - csak erről van szó.

- Vannak, akik – bizonyára a héja-téma és a kötetedben megvalósuló, gyakran naturalisztikus kifejezésmód „vakmerősége” miatt – Ady hatását vélik felfedezni a verseidben. Kik azok az alkotók, akiknek a műveit szívesen olvasod?

- Amennyire megadatott időben, én mindent olvastam, olyan költőket főleg, akiket szerettem, meg olyanokat is, akik annyira nem fogtak meg. József Attilát, Adyt igen nagyra tartom. Érdekes módon ennek ellenére Ady nincs nálam annyira piedesztálon, talán azért, mert én is hasonló eszközökkel írok, mit ő, nem mondom azt, hogy úgy, de hasonló eszközöket használok. Egyébként szerintem a világon az egyik legnagyobb költőt Petőfi Sándornak hívták –szinte már nem is foglalkoznak vele… Kicsit hasonlít ahhoz, mint a honfoglalás előtti dalaink, amelyek a gyerekeinknél "fejezték be pályafutásukat". Úgy látom, hogy Petőfi is kicsit a gyerekek felé tart már. Mégis, ha meggondoljuk, hány éves korától hány éves koráig írt, milyen korban született, milyen viharos élete volt, s hogyan fogalmazott - nagyon ritkán születik ilyen izzó géniusz, és pont magyar.

- Miféle zenét kedvel az általunk hallgatott muzsikus?

- Sok zenét hallgatok és sokféle stílust is. Nem mondom, hogy mindenevő vagyok, ez nem igaz, de éppenséggel a Ghymes is azt bizonyítja, hogy most már hihetetlen mértékben összefolynak stílusok, ami veszélyes pálya, de hát mi is ezt tesszük. Komolyzenét, autentikus népzenét, jazzt hallgatok szívesen, de például Stinget is nagyon szeretem. Hogy egy jó muzsikus a zenének melyik területére téved, az a véletlen műve is lehet. Ha kivételeset alkot, érdemes őt abban a stílusban meghallgatni, amelyikben éppen tette ezt – ilyen értelemben a stílus szinte másodlagos. Én sokat játszottam komolyzenét és figyelem, hogy milyen zsákutcába került, annak ellenére, hogy több száz éven keresztül igen erős volt. Bernstein is vizsgálta, hogy ez hová vezet, és nem jutott semmire - Megválaszolatlan kérdés című könyvében ír erről. De ha lehet ilyet mondani, hogy a zenében első, nekem Bach áll az első helyen.

- Van a Héjavarázs lemezen egy kedves, szép dal, az Altató, amelyet bizonyára kislányodnak írtál. Úgy tudom, őt is beírattad hegedűre.

- Igen, és bár én elfogult vagyok, szerintem tehetséges. Nem szeret hegedülni, de én ezt nem hagyom annyiban, mert a szülőknek meg kell adni az esélyt bizonyos dolgokban, gyerekkorban, ezt mindenki tudja. A hegedű olyan hangszer, ami belenől a testbe. Ilyenek a fúvósok is. Ami kívül esik, az már talán gépiesebb lehet, például a zongora, ami végül is egy gép. De egy olyan hangszerből, amit a testünkhöz szorítunk, vagy a testünkbe ér, átjönnek a rezgések a csontunkba, az ember és hangszer együtt "él", a muzsikát ez adja. Ezt így tanítják, s ha valaki nem fogja kezébe a hegedűt tízéves kora körül, de inkább előtte, abból már nehezen lesz önkifejezés. Ezért határoztam el, hogy én ezt az esélyt megadom Dórikának, és aztán, ha kijárja az alapiskolát, s eldobja a hegedűt, soha nem látja többé, akkor Isten neki…

- Egyszer beszélgettem egy fiatal matematikus professzorral, aki negyvenéves koráig már több olyan dologra jött rá a matematikában, amire évtizedeken át egy tudós sem. Ő azt mondta, gyakran heverészés közben lesznek alkotó gondolatai. Szarka Tamás, a művész fejében milyen körülmények között születnek a legszellemesebb verssorok, a legmélyebb gondolatok, a legszebb dallamok? Egyáltalán a dallam van-e előbb, vagy a vers?

- Manapság többnyire a dallam születik előbb, s aztán írom meg hozzá a verset. Régebben ez fordítva is lehetett, mert talán könnyebb a szöveget hajlítani, mint a dallamot. Nincsenek egyébként az alkotásra meghatározott pillanatok, bármikor jöhet jó gondolat, vezetés közben, elalvás előtt… De le kell írnom, mert rögtön elfelejtem. Többször előfordult már, hogy elalvás előtt írtam egy pár versszakot és megtanultam őket fejből, de nem voltam hajlandó már fölkelni, leírni, aztán reggelre "elmúlt". De jött más helyette, ilyesmin nem kesergek. Talán fennhéjázóan hangzik, de nekem személy szerint nincs is időm "várni a múzsára". Én megrendelésre írok, és úgy gondolom, ha a múzsa éppenséggel a szomszéd utcában röpdös vagy verdes, akkor tudni kell odahívni – nekem ez eddig még sikerült, s örülök neki.

(Nyíregyházi Főiskola, Főiskolai Tükör, 2003. május, Késmárki Krisztina)